I. Fejezet:
Kilátások
(Korlátozott és Kőbe Vésett)**
Obsidian Heights városa aznap reggel is úgy festett, mint egy festő tanuló első próbálkozása a „melankólia tájképben” témakörben: túl sok szürke, és az ecset is nedves maradt. A tenger felől érkező köd olyan elszántsággal kúszott be a sikátorokba, mintha személyes sérelem érte volna a napfény részéről. Elnyelte a Dokkok Negyedének nyüzsgését, majd lustán továbbhömpölygött, hogy összebarátkozzon a Kopár Negyed kéményeiből felszálló, ipari eredetű búskomorsággal. Még a Fentiek Negyedének arisztokratikus homlokzatai is párásan pislogtak a nedves levegőben, mint egy idősödő díva a túl erős reflektorfényben.
Egyedül a Gótikus Negyed érezte magát elemében. Az ősi kövek, a girbegurba utcák és a ferde háztetők mintha direkt erre a fajta búskomor hangulatra lettek volna tervezve. Itt a csendnek súlya volt, a levegőnek pedig múlt-szaga. A házak faláról groteszk vízköpők meredtek a semmibe, vagy éppen a szemközti ház hasonlóan unatkozó kődíszeire, arcukon azzal a fajta rezignált megvetéssel, amit csak több évszázadnyi mozdulatlanság és a galambpopuláció közvetlen közelsége képes kifejleszteni.
És a Gótikus Negyed legtetején, mint egy hatalmas, kőből faragott gondolatjel a város mondatának végén, ott magasodott a Szent Morpheus Katedrális. Ennek a kolosszusnak az egyik legmagasabb, széljárta párkányán pedig két alak foglalt helyet. Ősidők óta. Mozdulatlanul.
A bal oldali, olyan arckifejezéssel bámult a mélybe, mintha az egész város egy rosszul megírt vicc lenne, és csak ő értené a csattanót, de az sem tetszene neki. A kő ajkai szigorúan összeszorítva, szemöldöke (már amennyire a kőfaragó szándékában állt szemöldököt adni neki) örökös rosszallást tükrözött. Hogy mi járt pontosan egy ilyen kőkoponyában évszázadokon át, azt nehéz lenne megmondani, de ha valaki képes lett volna belelátni aznap reggel, talán valami ilyesmit talált volna a gondolatai között:
“…éééés ismét esik. Vagy legalábbis fontolgatja még, de fog! A levegő páratartalma növekszik, a nyomás csökken. Statisztikailag novemberben az esős napok aránya 63,7%. Fascináló. Majdnem olyan kiszámítható, mint az emberi ostobaság ciklusa odalent. Nézd csak azt a konflist! Kerékcsapágy-probléma. Hallani innen a nyikorgást. – NEM HALLOD A NYIKORGÁST, EMBER! – Miért nem javítod meg!? Lustaság? Hozzá nem értés? Vagy talán valami mélyebb, egzisztenciális tiltakozás a mechanikai integritás ellen? Valószínűbb az első kettő. És a galambok… ismét gyülekeznek a főtéren. Az a szürke ott, a harmadik a szobor fejétől balra… gyanúsan nagy. Talán túltáplált? Vagy csak felfújja magát? Aerodinamikailag előnytelen. Ha a szél szöge megváltozik 3,2 fokkal észak-északkeleti irányba, és a légörvény intenzitása eléri a… nem, a tegnapi számításaim hibásak voltak. Az a fránya turbulencia a Cain úr boltja felett… Képtelenség pontos modellt alkotni ezeknek a tollas kártevőknek a röppályájáról. De talán egy célzott mentális impulzus…? Koncentrálni a negatív entrópiát… a bal szárny külső tollazatára… hátha… Áh, fenébe is. Megint elvonja a figyelmemet ez a másik mellettem. Mindjárt belekezd… Látom a szemén!”
A mellette kuporgó ezzel szemben úgy nézett a világba, mint aki épp most kapott egy nagy adag cukorkát, és még nem tudja eldönteni, melyiket színűt egye meg először. Arcán a kőbe vésett derű és egyfajta örökös, ártatlan csodálkozás ült. Szemei (ha lehet így nevezni a mélyedéseket) a távoli ködbe vesztek. Az ő fejében valószínűleg egészen más dallamok szóltak:
„Jaj, de szép párás ez a reggel! Olyan… olyan puha! Mint egy nagy, szürke takaró! És nézd, a moha milyen szépen zöldül a barátom hátán! Olyan kis vidám! Biztos örül neki Ő is, csak nem mutatja. Ő olyan komoly mindig. Biztos nehéz lehet ennyit gondolkodni. Én nem szoktam. Minek? Olyan szép minden! Itt fentről mindent látni! Azokat a kis embereket odalent! Rohangálnak! Biztos valami fontos dolguk van! Vagy talán csak játszanak? Mint a gyerekek! Milyen jó nekik! Én is rohangálnék ha meg tudnék mozdulni! Milyen érdekes! De végül is, jó itt ülni és nézelődni! Vajon mit hoz a mai nap?”
Így ültek hát ott, a katedrális magasztos magányában. A szél süvített, a város zaja tompán morajlott alattuk, és a kőbe vésett létezésük egy újabb, valószínűleg teljesen eseménytelen napja vette kezdetét.
—
II. Fejezet:
Unalom, Vándorlás és egy Kőbe Vágó Felfedezés
Míg a párkányon az egyik kőszobor elméje a galambok elleni pszichikai hadviselés összetett stratégiáit boncolgatta, a másik pedig boldog tudatlanságban ringatta magát egy rég elveszett testrész dicsőségének emlékképében, Magdalena nővér egészen máshol rótta céltalan köreit a Szent Morpheus Katedrális végtelennek tűnő, huzatos belsejében. A kriptában elszenvedett, padlón átcsúszós finálé és a főhajóban lezajlott, teológiailag minimum vitatható ördögűzési kísérlet után sürgősen szüksége volt egy kis… távolságra. Lehetőleg olyanra, amely kívül esik a szenteltvíz-permet és a rosszul ragozott latin átkok hatókörén.
A magány, mint egy nedves, hideg miseruha, kényelmetlenül tapadt rá. Az unalom pedig vastagabb volt, mint a por a lezárt könyvtári szárnyban lévő, valószínűleg már a könyvnyomtatás előtt is betiltott köteteken. Kóborolt. Suhant át termeken és folyosókon, néha kecsesen áthatolva egy falon, máskor pedig egyfajta kísérteties meglepetéssel visszapattanva róla, mintha a fizika törvényei csak egy rosszul megírt színdarab lennének, ahol ő kapta a legkiszámíthatatlanabb szerepet.
Megpróbált társalogni a környezetével. Köszönt a gyóntatófülke nehéz bársonyfüggönyének (az méltóságteljesen hallgatott). Értetlenül kommentálta a főoltár aranyozásának kopását egy arra járó, valószínűleg süket denevérnek. Megpróbált kapcsolatot teremteni egy különösen öreg és tekintélyt parancsoló porcicával a sekrestye sarkában, de az méltatlankodva szétoszlott, amikor megpróbálta megérinteni.
Frusztrációja akkor hágott a tetőfokára, amikor egy újabb, elkeseredett kísérletet tett arra, hogy tudatosan áthatoljon egy falon. A cél a harangtorony volt, az eredmény pedig – a már megszokott, bosszantó logikátlansággal – ismét a szabad ég alatt találta magát, a katedrális egyik szeles, esőáztatta párkányán.
– Hát ez briliáns! – sziszegte, miközben a szél áthatolt rajta. – Egyszerűen briliáns! Még célozni sem tudok rendesen a dimenziók között!
Már készült visszazuhanni az épület kevésbé szeles bugyraiba (ami valószínűleg ismét a kriptában való landolást jelentette volna), amikor észrevette a két mozdulatlan alakot a párkány túlsó végén. Két vízköpő. Sötét, nedves kőből faragva, groteszk vonásokkal. Az egyik olyan arccal bámult a városra, mintha épp most kapott volna hírt a világvégéről, és csak mérsékelten találta volna érdekesnek. A másik egyfajta bárgyú, elégedett vigyorral meredt a semmibe. Kőszobrok, gondolta Magdalena. Unalmasak. De legalább nem sikoltoznak. Úgy döntött, marad egy kicsit. A kilátás legalább változatosabb volt, mint a kripta falán növő penészfoltok mintázata.
Odébb lebegett, tisztes távolságra a két alaktól, és elmerült a város látványában. Girbegurba utcák, kémények füstje, a távoli kikötő ködbe vesző sziluettjei.
– Milyen ironikus – mormolta fennhangon, inkább csak magának. – Halott vagyok, mégsem tudok elszakadni ettől a nyirkos, zajos, élettel teli helytől! Mennyivel egyszerűbb lenne, ha csak úgy… eltűnhetnék? Vagy legalább valami értelmeset csinálhatnék? De mit? Még ijesztgetni sem tudok rendesen…
Ekkor egy hang szólalt meg mellette. Mély, reszelős, és olyan száraz, mint egy múmia rosszul időzített vicce.
– Az efféle éteri önsajnálat, amely leginkább a céltalan lebegés és a látens hisztéria keverékének tűnik, ritkán bizonyul hatékonynak. Javasolnék inkább valami konstruktívabbat. Például a helyi avifauna tanulmányozását. Az ő agyatlan viselkedésük legalább következetes mintázatot mutat. Különösen a Columba livia domestica. Azoknál ostobábbat még a Teremtés sem tudott volna kitalálni, pedig láthatóan erősen próbálkozott.
Magdalena összerezzent. Megpördült. A hang a morcosabbik vízköpő irányából jött. De… az lehetetlen!
– Szent Habakuk elveszett papucsa és annak tisztítatlan talpbetétje! – bukott ki belőle a meglepetés és a felháborodás keveréke. – Maga… maga beszélt?! Egy kő?!
A vízköpő, Gorm, tekintete lassan, egy jégkorszak méltóságával fordult felé. Elidőzött rajta egy pillanatig, mintha egy különösen zavaró porszemet próbálna eltávolítani a látóteréből, majd visszatért a város kémleléséhez.
– Észleltem a hangrezgést, igen – morogta. – Sajnálatosan. Mindazonáltal, őszintén kívánom, bár ne így lett volna. Az ön jelenléte és annak akusztikus manifesztációi megzavarják a légáramlatok finom dinamikájáról és az égi patkányok által produkált extrumentumok¹ konzisztenciájáról folytatott, rendkívül fontos belső elmélkedésemet.
Magdalena döbbenten lebegett. Egy beszélő, szarkasztikus, galambgyűlölő vízköpő. Ez új volt. Még annál az illusztrált latin könyvnél is váratlanabb, amelyik az ördögűzést… nos, meglehetősen sajátosan értelmezte.
– De… de hát maga… kőből van! – nyögte hitetlenkedve.
– Micsoda lenyűgöző logika! – jegyezte meg Gorm. – Valóban. Ez a tény azonban, bármilyen meglepőnek is tűnik az ön, feltételezhetően a halál által némileg korlátozott, észlelési képességei számára, nem zárja ki a tudatosság komplexebb formáinak lehetőségét. Csupán bizonyos… motorikus funkciókat korlátoz. Amit, hadd tegyem hozzá, én személy szerint kifejezett előnynek tekintek. Képzelje csak el, milyen rendkívül fárasztó és higiéniai szempontból aggályos lenne folyamatosan helyváltoztatásra kényszerülni ebben a kaotikus és alapvetően szennyezett világban. Vagy ami még rosszabb: kezet fogni.
Mielőtt Magdalena felfoghatta volna a hallottakat, a másik vízköpő, Pip, is megszólalt, hangja vidáman csikorgott, mint egy rosszul olajozott templomkapu.
– Ó, Gorm mindig ilyen! Ne is figyeljen rá, Nővérke! Én örülök, hogy itt van! Olyan ritkán jön fel valaki! Én Pip vagyok! Van kedve egy történethez? Épp most jutott eszembe az a nap, amikor…
– ELÉG! – Gorm hangja most olyan volt, mint egy figyelmeztető lövés egy eltévedt bárány irányába. – Pip, ha még egyszer elkezded azt a mikrokozmikus léptékben jelentéktelen, dramaturgiailag túlértékelt farok-eposzodat, esküszöm, kifejlesztem a telekinézis kőalapú változatát, kizárólag azért, hogy atomjaira porlasszam azt a borsószemnyi kavicsot, amit te agynak nevezel! A következő háromszáz évet garantáltan csendben töltenéd… már ha maradna belőled egyéb, mint egy kupac homok a párkány tövében, amit majd elfúj a szél!
Pip sértődötten elhallgatott. – Pedig tanulságos… – dünnyögte, majd visszamerült a világ vidám szemlélésébe, amelyben a fenyegetések valószínűleg csak érdekes hanghatások voltak.
Magdalena lassan kezdte felfogni. Ezek… élnek. És veszekednek. Mint a nővérek a konyhában a maradék süteményen. Csak ezek kőből vannak, és valószínűleg sütemény helyett a galambürülék mennyiségén vitatkoznak.
– Miről beszélnek? Milyen próbáról? – kérdezte kíváncsian, az első sokk után kezdett visszatérni a kíváncsisága.
– Ó, az! – derült fel Pip azonnal, elfelejtve Gorm atomizáló fenyegetését. – A Nagy Galambriasztó Próba! A Certamen Columbarum Irritandum! Ötvenévente rendezik! Az a legfontosabb esemény egy vízköpő életében! Vagyis… majdnem.
– A lényeg – vette át a szót Gorm, hangja most egyfajta hűvös, tudományos tárgyilagossággal csengett –, hogy ez egy ősi és rendkívül fontos viadal. Egyfajta… szelekciós mechanizmus, ha úgy tetszik. A cél nemes és gyakorlatias: a katedrális és annak közvetlen környezetének megóvása az égi patkányok által képviselt esztétikai és higiéniai katasztrófától. Ezek a tollas kártevők nem csupán a guanó-termelésükkel szennyezik a szent helyet, de puszta létezésükkel is sértik a jó ízlést és a gótikus építészet fenségét. A mi feladatunk, mint a katedrális őrzői, hogy fenntartsuk a rendet és elriasszuk őket. A Certamen pedig eldönti, ki a leghatékonyabb ebben a nemes küzdelemben. Komoly presztízskérdés, természetesen. Az elmúlt háromszáz évben én egyébként rendre a második helyen végeztem. Köszönhetően bizonyos… társak következetlen teljesítményének.
Magdalena értetlenül nézett. – Galambriasztó verseny? Vízköpőknek? És… pszichikai hadviseléssel?
– Miért lepődik meg, Nővér? – kérdezte Gorm. – A mentális fölény minden intelligens létforma alapvető eszköze. Különösen igaz ez, ha az ellenfél agyi kapacitása alig haladja meg egy maréknyi morzsáét. Az én módszerem kifinomult. Figyeljen!
Gorm tekintete egy közeli párkányszigetelésen tollászkodó, teljesen közömbös galambra szegeződött. A kőarc megfeszült. Az ember szinte érezte a koncentrált mentális energiát, amint Gorm megpróbált egy komplex, többfázisú pszichikai támadást végrehajtani, amely tartalmazta a „Hirtelen Felbukkanó Óriásmacska Képzetét”, a „Párkány Alatt Tátongó Végtelen Üresség Szorongását” és az „Ez A Morzsa Valójában Kénköves Pokolkő” szuggesztióját. A levegő szinte sistergett a néma erőfeszítéstől.
A galamb? Egy pillanatra megborzongott. Talán a hűvös széltől. Talán egy bolha csípte meg. Majd megrázta magát, és egy lépéssel közelebb ment a párkány széléhez, mintha csak jobban szemügyre akarná venni a mélységet.
– Hah! – mormolta Gorm elégedetten. – Látta? Megzavarodott! Egy pillanatra elbizonytalanodott! Ez a technika finomhangolást igényel, de a potenciál… tagadhatatlan!
– Potenciál? Hiszen közelebb jött! – csipogta Pip. – Az én módszerem sokkal jobb! Gyors és hatásos! Régen, amikor még… nos, ép voltam, úgy tudtam riasztani, hogy a szomszéd megyéből is idehallatszott! Figyeljen!
Pip nekiveselkedett, és elkezdett olyan hangokat kiadni, amelyek leginkább arra emlékeztettek, mintha egy macska próbálna egy kígyót utánozni, miközben éppen vízbe fullad. A hangok élesek voltak, váratlanok, és teljességgel nélkülöztek mindenféle zeneiséget vagy értelmet.
– És képzelje el – zihálta –, hogy közben még… köpnék is! Jó messzire! Egyenesen a szemükbe!
A közeli galambok, akiket Gorm mentális támadása éppúgy hidegen hagyott, mint egy teológiai értekezés a gravitációról, Pip hangprodukciójára kíváncsian oldalra billentették a fejüket, mielőtt visszatértek volna a fontos galamb-teendőikhez, mint például a párkány további dekorálása.
– Na látja! Na látja! – lelkendezett Pip. – Megriasztottam őket! Mindet! Gorm, te egyet sem tudtál! Az én módszerem a nyerő!
– Primitív zajkeltés – morogta Gorm megvetően. – Nem riasztás, csak kellemetlenkedés. A félelemnek mélyebbről kell fakadnia. Például… – Gorm ismét koncentrálni kezdett, most már a távolabbi galambokra. – Megpróbálom elhitetni velük, hogy a párkány hirtelen ragacsos mézzé változik, és beleragadnak örökre. Vagy hogy a tollaik egyesével kihullanak…
Magdalena figyelte a két kőóriás bizarr vitáját a galambriasztás művészetéről. Az egyik a pszichológiai hadviselés finom, eszközeiben hitt, a másik a zajkeltésben.
– De Pip – fordult Magdalena a vidámabbik szörnyeteg felé, miközben Gorm a telepatikus tollhullás vizualizációjával küzdött. – Ha a maga módszere a hang és a… nos, a célzás volt… miért emlegeti mindig a farkát? Hogy jön az a riasztáshoz?
Pip arca egy pillanatra elkomorult. – Ó, Nővér! Hát pont ez az! Az volt a titkos fegyverem! A farkam vége… azzal tudtam irányítani! Pontosan oda célozni, ahova kellett! Tudja, mint egy… mint egy mesterlövész puskacsöve! Amikor az a galamb olyan arcátlanul ott ült… – És Pip, megragadva az alkalmat, belekezdett a nagy történetbe, amelynek ő volt a tragikus hőse, a galamb a megtestesült gonosz, a letört farok pedig a szimbóluma mindannak, ami elveszett és soha nem térhet vissza. Mesélt a fényekről, a galamb kihívó tekintetéről, és a hirtelen, végzetes zajról…
Kopp!
Magdalena agyában egy emlék villant fel. Az a szerencsétlen első próbálkozás a torony megmászására… a párkány… a véletlen ütközés… egy kis kődarab, ami hangtalanul lehullott… Az ő hibája volt! Ő okozta ezt a háromszáz éve tartó traumát! Egy áttetsző, ügyetlen kísértet törte le egy érzékeny lelkű vízköpő büszkeségét! Heves, jeges bűntudat öntötte el. Próbálta leplezni zavarát, kínosan bólogatott Pip szomorú történetére, és a legszívesebben eltűnt volna a ködben.
– Tényleg… szörnyű – suttogta, hangja alig volt hallható. – Elképzelni is rossz. Egy ilyen… veszteség.
Pip hálásan nézett rá. – Ugye? Ugye, hogy megérti? Gorm sosem érti meg! Szerinte csak egy darab kő. De maga… maga kedves, Nővér!
Gorm, aki éppen felhagyott a galambok mentális kopaszításával (teljesen sikertelenül), éles szemével Magdalenát figyelte. A szellem zavara szinte tapintható volt, mint a pára a levegőben.
– Valóban figyelemre méltó ez a hirtelen jött empátia, Nővér – jegyezte meg Gorm gyanakodva, hangja olyan volt, mint a jég a kövön. – Szinte már… gyanús. Mintha csak… személyes felelősséget érezne a kőfaragványok integritásának megőrzéséért. Vagy a galambok által okozott károkért.
– Csak… csak sajnálom szegény Pipet. És a… nos, a hiányzó alkatrészt. Biztosan… nagyon fontos volt a… a riasztási technikáihoz. – csipogta Magdalena, hangja hirtelen olyan magas lett, hogy a denevérek is felébredtek volna a harangtoronyban, ha épp sziesztáztak volna. – Csak… csak azon gondolkodtam… hogy milyen kár, hogy a szellemek nem ehetnek fagyit! Képzeljék csak el! Rumos dió! Vagy pisztácia! Maguk szerint melyik illene jobban ehhez a párkányhoz? Mondják, szeretik a fagyit? Szezonja van!
– Fontos? A legfontosabb! – helyeselt Pip lelkesen. – De nem baj! Fejlesztek újakat! Például! Tudok ijesztően nézni! Vagy mozdulatlan maradni! Nagyon mozdulatlanul! Akarják látni?
Magdalena nézte Pip újabb, reménytelen próbálkozását, érezte Gorm fürkésző tekintetét, és arra gondolt, hogy a túlvilág nemcsak bonyolult, de tele van kínos titkokkal és beszélő kőszobrokkal. Talán mégiscsak jobb volt az unalom.
¹ Gorm valószínűleg egy saját maga által kreált, tudományosnak hangzó latin kifejezést használ a galambürülékre.
—
III. Fejezet:
Függőben Hagyott Próba,
Fagylaltos Intermezzo és Egyéb Kérdések
Pip, miután sikeresen demonstrálta, hogy a fulladozó macska-kígyó hibrid hangja, bár kétségtelenül egyedi, nem feltétlenül tartozik a galambpopuláció által leginkább rettegett akusztikai jelenségek közé, most éppen a „mozdulatlan ijesztgetés” művészetét próbálta tökéletesíteni. Ez főleg abból állt, hogy igyekezett a kőszemeit különösen mereven egy pontra szegezni, és igyekezett olyan árnyékot vetni (ami fény hiányában, és tekintve, hogy ő maga kőből volt, eleve kudarcra ítélt vállalkozásnak tűnt), amely (távolról, hunyorogva, és némi képzelőerővel) egy éhes ragadozó madárra emlékeztet.
– Látjátok? – suttogta diadalmasan. – Rettegnek! Érzem a félelmüket!!
Gorm, aki éppen a mentális tollhullás-indukció kudarcát elemezte, mély megvetéssel konstatálta Pip újabb próbálkozását. – Pip, a te „technikád” legfeljebb arra alkalmas, hogy a napfényben sütkérező gyíkokat hozza zavarba. Feltéve, ha lennének itt gyíkok. És ha sütne a nap. Ami nem süt. Ergo, a hatékonysága konvergál a nullához, sőt, talán alá is megy.
Ebben a magasztos pillanatban, miközben a két vízköpő a galambriasztás elméleti és gyakorlati kérdésein vitázott, és Magdalena azon töprengett, vajon a bűntudat okozhat-e ektoplazmatikus gyomorégést, a katedrális előtti téren, mint egy deus ex machina egy különösen rosszul megírt színdarabban, feltűnt egy újabb szereplő.
Nem volt magas, nem volt alacsony, nem volt különösebben feltűnő – kivéve a ruházatát, amely úgy ordított a Gótikus Negyed komor eleganciájában, mint egy megafon egy könyvtárban. Rikító hawaii ing (pálmafákkal és gyanúsan vidám ananászokkal), khaki bermudanadrág, fehér térdzokni, barna szandál. Nyakában fényképezőgép, fején szalmakalap. És a kezében… egy monumentális, háromgombócos fagylalt, csokiszórással és egy vidám kis papírnapernyővel. Barnaby volt az, a Katedrális Időhurokban Ragadt Turistája, aki valószínűleg a mosdót kereste, de ehelyett egy fagyizóba botlott, és úgy döntött, kihasználja a váratlan lehetőséget.
Barnaby békésen ballagott a téren, nagyokat nyalva a fagyijából, és csodálkozva nézegette a katedrális homlokzatát, immár 173. alkalommal. Valószínűleg épp azon gondolkodott, vajon a szentek szobrai is szeretnék-e a fagyit, és hogy vajon udvariatlanság-e nem megkínálni őket.
És akkor a galambok meglátták!.
Ami ezután következett, azt a katonai stratégák valószínűleg “villámháború tollakkal és csőrrel” címszó alatt elemeznék. A tér összes galambja, mintha egy központi, láthatatlan parancsnokságtól kapott volna utasítást, egyetlen pillanat alatt abbahagyta addigi, látszólag céltalan pusztító tevékenységét (párkányon ücsörgés, egymás piszkálása, általános haszontalanság), és összehangolt támadást indított a fagylalt ellen.
Nem volt tétovázás, nem volt figyelmeztetés. Az égi patkányok százada hirtelen a levegőbe emelkedett, és mint egy szürke, turbékoló felhő, rávetette magát a gyanútlan turistára. A levegő megtelt szárnycsapkodással, rikácsolással és Barnaby meglepett, udvarias “Ó!” és “Elnézést!” felkiáltásaival.
A galambok precíziós pontossággal céloztak. Az első hullám a tölcsért támadta, próbálva kibillenteni Barnaby kezéből a hideg édességet. A második hullám a gombócokat vette célba, villámgyors csőrkoppintásokkal lopva el a csokoládét, a vaníliát és a gyanúsan zöld pisztáciát. A harmadik hullám, amely valószínűleg a veteránokból és a különösen elszánt egyedekből állt, egyszerűen csak a káosz fokozására törekedett, Barnaby fején és vállán landolva, és általában véve megnehezítve a látási és menekülési viszonyokat.
Az égi patkányok százada, mint egy szürke, turbékoló cunami, rávetette magát a gyanútlan turistára. Barnaby egy pillanatra megdermedt, valószínűleg próbálta feldolgozni a hirtelen jött, tollas érdeklődést. Majd, miközben bal kezével kétségbeesetten próbálta védeni a fagyit a villámgyorsan közeledő csőröktől, a jobb kezével már a nyakában lógó fényképezőgépért nyúlt.
A következő másodpercek a totális káosz és a vaku stroboszkópszerű villogásának jegyében teltek. Galambok csapkodtak Barnaby feje körül, rászálltak a vállára, a kalapjára, és elszántan csipkedték a tölcsért. A levegő megtelt tollakkal, rikácsolással és a fagyi utolsó, kétségbeesett cseppjeivel. Barnaby pedig mindeközben, fél kézzel egyensúlyozva a maradék tölcsérrel, a másik kezével KATTINTOTT.
[VAKU!] – (Egy közeli kép egy különösen agresszív galamb csőréről) [VAKU!] – (Egy elmosódott felvétel a saját, fagyikrémmel borított orráról, alulról szemlélve) [VAKU!] – (Egy művészi kompozíció a kavargó tollakról és a levegőben szálló csokiszórásról.)
– Köszönöm! – kiáltotta a kavarodásban, miközben egy galamb éppen a szalmakalapján próbált fészket rakni. – Jó! Nagyon! Fotó? Érdekes! Elnézést!
Fent a párkányon a három szemlélő döbbenten figyelte a jelenetet.
Pip szája tátva maradt. – Repülő fagyi! – lehelte áhítattal. – Gorm, ezt láttad? A galambok… megtámadták a fagyit! Ez… ez fantasztikus! Mennyi pontot érhet ez?
Gorm arca olyan volt, mint egy megrepedt gránittömb. A dühtől szinte vibrált a levegő körülötte. – Egy… egy turista! Egyetlen ostoba, fagylaltot majszoló, vakuzó idióta… nagyobb hatást ér el, mint én három évszázadnyi koncentrált pszichikai hadviseléssel! Ez… ez felháborító! Ez sérti a természet rendjét! Sérti a vízköpő-lét méltóságát! És az a VAKU!
Magdalena egyszerre volt lenyűgözve és teljesen összezavarodva. A galambok ilyen összehangolt akciója… ez nem volt normális. És az az ember… ahelyett, hogy menekülne, fotózott? Ki ez a különös figura? És mi ez a furcsa kapcsolat közte és a galambok között? Mintha a galambok nem is támadták volna, csak… részt vettek volna egy közös, bizarr performanszban.
A támadás olyan gyorsan véget ért, ahogy elkezdődött. A fagylaltból nem maradt más, csak egy szomorú, üres tölcsér Barnaby kezében. A galambok, jóllakottan és elégedetten, visszatértek a szokásos elfoglaltságaikhoz, tollászkodtak, turbékoltak, mintha mi sem történt volna.
Barnaby letörölgette arcáról a fagyimaradványokat. Mosolygott. Bólogatott a távozó galamboknak. Majd felemelte a fényképezőgépét, és készített még néhány képet a földön heverő fagylaltfoltokról és a szétszóródott tollakról.
– Köszönöm! – mondta a levegőnek. – Jó műsor! Fotó! Viszlát! – Azzal mélyen meghajolt a katedrális irányába, majd vidáman, bár kissé ragacsosan, elballagott a tér túlsó vége felé, valószínűleg a legközelebbi képeslap-árust keresve.
A párkányon kínos csend honolt. A Nagy Galambriasztó Próba hangulata teljesen szertefoszlott.
– Nos – törte meg a csendet Gorm, hangja jeges volt. – Úgy tűnik, a mai fordulót lefújták. Köszönhetően egy idióta turistának és a város legfegyelmezetlenebb repülő patkányainak opportunizmusának. Ez a világ… egyre abszurdabb.
Pip szomorúan nézett a távozó turista után. – De a fagyi… akkor most nem kapunk pontot?
Magdalena gondolatai azonban már máshol jártak. Ki volt ez az ember? Miért vonzotta így a galambokat? És miért érzett egy furcsa, megmagyarázhatatlan szimpátiát iránta? Talán mert ő is kívülálló volt? Vagy csak mert a helyzet olyan végtelenül nevetséges volt?
Egy dologban biztos volt: ennek a furcsa, hawaii inges rejtélynek a végére akart járni. Az öröklét hirtelen egy kicsit kevésbé tűnt unalmasnak. Új célja volt.
– Azt hiszem… mostmár tényleg mennem kell – mondta a vízköpőknek, hangjában újfajta elszántság csendült. – De visszajövök! Majd beszélgetünk még.
Gorm csak morgott valamit a szakálla (vagy annak kőmegfelelője) alatt a világ kiszámíthatatlanságáról. Pip lelkesen integetetést imitált.
Magdalena elsuhant, gondolatai már a rejtélyes turista körül forogtak. A Nagy Galambriasztó Próba és a letört farkak egy pillanatra feledésbe merültek. Egy új, sokkal érdekesebb rejtély várta a megoldást Obsidian Heights ködös, kísértetjárta utcáin.
¹ Gorm saját, tudományoskodó kifejezése a galambürülékre, amely valószínűleg az “excrementum” (ürülék) és az “ultimatum” (végső követelés, fenyegetés) szavakból képzett neologizmus, kifejezve annak végső, elkerülhetetlen és fenyegető természetét.