I. Fejezet: Materializáció és Menekülés
(Meg Egy Hawaii Ing)
Vannak éjszakák Obsidian Heights egén, amelyek pontosan ugyanolyanok, mint a többi: szürkék, nyirkosak, és a csillagokat legfeljebb csak a legoptimistább (és valószínűleg erősen rövidlátó) költők vélik felfedezni a felhők mögött. És vannak éjszakák, mint ez a bizonyos, amikor a kozmosz úgy dönt, hogy ideje egy kis rendkívüli bolygóközi közjátéknak, csak hogy felrázza a dolgokat. Ezt a jelenséget a város kevés, és általában megbízhatatlan csillagjósa “Szent Morpheus Nagy Együttállásaként” emlegette, ami nagyjából annyit jelentett, hogy néhány bolygó különösen lusta volt letérni a pályájáról, és úgy döntöttek, egy vonalban lógnak egy kicsit.¹
A Szent Morpheus Katedrális kőfalai között ez az együttállás nem okozott különösebb feltűnést. Gorm, a vízköpő, valószínűleg csak egy újabb elhanyagolható égi jelenségnek könyvelte el, amelynek semmi köze a galambok röppályájának kiszámíthatatlanságához, így figyelmet sem érdemel. Pip talán észre sem vette, túlságosan el volt foglalva a holdfény (már ha volt) játékával a saját, csonka farkán. Gábriel atya pedig valószínűleg szorosabbra húzta a takarót, és imádkozott, hogy bármi is legyen ez a kozmikus huncutság, ne járjon kopogással vagy halk nyögésekkel.
Egyvalaki számára azonban ez az éjszaka mindent megváltoztatott.
Magdalena nővér éppen a főhajóban lebegett, szokásos éjszakai unalmában merengve azon, hogy a szellemek vajon tudnak-e ásítani, amikor egy furcsa, bizsergető érzés futott végig rajta. Olyan volt, mintha apró, elektromos tűk szurkálnák a nem létező bőrét. A levegő vibrálni kezdett körülötte, és a katedrális félhomálya egy pillanatra kékesfehér fénnyel telt meg.
– Nahát – gondolta meglepetten. – Talán Gábriel atya újfajta légfrissítőt próbál ki? Vagy Fülöp megint a villanykapcsolóval játszik?
De az érzés erősödött. Egyfajta… súlyt kezdett érezni. Ami egy szellem esetében minimum szokatlan, de inkább paradox. Olyan volt, mintha valami láthatatlan erő húzná lefelé, a kőpadló felé. Pánik kezdett úrrá lenni rajta. Megpróbált feljebb lebegni, de mintha láthatatlan kötelek tartanák vissza.
Aztán… kopp.
A hang nem volt hangos, de Magdalena számára olyan volt, mint egy mennydörgés. A lába… a lába! hozzáért a padlóhoz! Nem ment át rajta! Kemény volt! Hideg! És… szilárd!
Döbbenten bámult le a saját, most már határozott körvonalakkal rendelkező, bár még mindig kissé áttetsző lábfejére, amely a hideg kőlapon pihent. Megpróbálta megmozdítani. Működött! Óvatosan megérintette a saját karját. Érezte! Anyag volt! Vagy legalábbis valami nagyon hasonló!
– Szilárd vagyok! – suttogta hitetlenkedve. – Anyagi! Testem van!
A felismerés olyan volt, mint egy villámcsapás. De nem a rémület villáma. Hanem a lehetőségé. Ha teste van… ha szilárd… akkor…
Akkor ki tud menni innen!
A gondolat olyan erővel robbant be a tudatába, hogy minden más eltörpült mellette. A materializálódás oka, a furcsa fény, a bizsergés – mind lényegtelenné vált. Csak egy számított: ki kell jutnia! Most! Mielőtt ez a… ez a csoda elmúlik!
Nem tétovázott. Nem elemezte a helyzetet. Nem mérlegelte a következményeket. Csak futni kezdett.
A futás egy szilárd testtel egészen más élmény volt, mint a lebegés. Először is, meglepően hangos volt. Léptei visszhangoztak a néptelen főhajóban. Másodszor, a lendület és a tehetetlenség fogalma hirtelen nagyon is valóságossá vált. Amikor túl gyorsan próbált bevenni egy kanyart a mellékhajó felé, kis híján nekicsapódott egy súlyos kőoszlopnak, amely most – bosszantó módon – egyáltalán nem volt hajlandó átengedni. Csak egy fájdalmas (igen, fájdalmas!) koccanás volt az eredmény.
– Azt a leborult szenteltvíztartó! – sziszegte, miközben a vállát dörzsölte. Ez a test-dolog sokkal komplikáltabb volt, mint gondolta.
De nem volt idő a panaszra. Rohant tovább, szíve a torkában dobogott az izgalomtól és a félelemtől, hogy mikor múlik el a varázs. Átvágott a kereszthajón, elsuhant a gyóntatófülkék sora mellett (ösztönösen behúzta a nyakát, mintha Gábriel atya bármelyik pillanatban kiugorhatna egy kereszttel), és megcélozta a hatalmas, tölgyfa főbejáratot.
Csak egyvalamit felejtett el: a főbejárat éjszakára zárva volt. Vastag reteszek és egy olyan zár, amely valószínűleg még a keresztes hadjáratok idején is modernnek számított, állták útját.
– Ne! – nyögte kétségbeesetten. Rángatta a kilincset, de az meg sem mozdult. Megpróbált átmenni az ajtón, de az anyagi teste makacsul ellenállt. Pánikba esett. Csapdába esett! Még testtel is!
Ekkor vette észre a kis oldalkijáratot, amelyet általában a sekrestyés használt. Egy egyszerűbb, kisebb ajtó. Talán…
Odarohant. A kilincs engedett! Az ajtó nyílt! Szabadság!
Kilépett a hűvös, nyirkos éjszakába. A város zajai – a távoli kiabálás, egy macska nyávogása, egy elhaladó autó motorjának zúgása. Az utca lámpáinak fénye szinte vakította. És a szagok! Égett olaj, nedves macskakő, a közeli pékségből szivárgó kenyérillat… Annyi inger! Annyi… élet!
Egy pillanatra megállt a katedrális árnyékában, próbálta feldolgozni a hirtelen jött szabadságot és a körülötte lévő világot.
– Hűha – lehelte, és egy széles, boldog mosoly terült el az arcán. – Ez jobb, mint azok a kalandos történetek!
Ekkor egy alak botorkált ki a közeli sikátorból. Egyértelműen turista volt: pálmafás hawaii ing, bermudanadrág, szandál zoknival. Kezében egy fényképezőgépet szorongatott. A turista a “Tökéletes Éjszakai Katedrális Fotó” projektjén dolgozott, és éppen egy különösen érdekes szemeteskukát próbált megörökíteni, amikor meglátta Magdalenát.
Arca felderült! Egy helyi! Aki ráadásul apácaruhában van! Ez biztosan autentikus! Bólogatott, mosolygott, mélyen meghajolt.
– Fotó? – kérdezte reménykedve.
Magdalena egy pillanatig meghökkent. Még nem szokott hozzá, hogy észreveszik. Aztán eszébe jutott: teste van! Látják!
– Ööö… – kezdte bizonytalanul.
A turista ezt már bátorításnak vette. Felemelte a gépét. Villant a vaku.
– Köszönöm! – mondta, és ismét meghajolt, majd elindult a másik irányba, valószínűleg egy újabb, izgalmasnak tűnő csatornafedelet keresve.
Magdalena csak nézett utána. Az első interakciója a külvilággal egy vakus fotó volt egy turistától. Rendben, gondolta. Ez is egy kezdet.
Vett egy mély lélegzetet (milyen furcsa volt levegőt venni!). A város ott terült el előtte, tele lehetőségekkel, ismeretlen örömökkel és valószínűleg rengeteg veszéllyel. És neki csak néhány órája volt napkeltéig, hogy felfedezze.
– Nos – mondta magának határozottan, és elindult a Gótikus Negyed macskaköves utcáin a Nexus nyüzsgése felé. – Lássuk, mit tud ez a világ! És remélem, van valahol egy jó vendéglátóhely!
Az óra ketyegett. A kaland elkezdődött. A kísérteties másnaposság réme pedig ott lebegett a hajnal kapujában².
¹ A pontos asztrológiai részletek természetesen lényegtelenek. A kozmikus események ritkán konzultálnak az emberi naptárakkal vagy a józan ésszel. A lényeg, hogy valami szokatlan történt fent, ami lehetővé tette, hogy valami még szokatlanabb történjen lent (vagy inkább a kettő között lebegve).
² Ami nem jelenti azt, hogy a másnaposság ne lenne valós. Csak éppen nem alkohol-, hanem dimenzióváltás-indukált. A tünetek (fejfájás, émelygés, az univerzum értelmetlenségén való fokozott merengés) azonban kísértetiesen hasonlóak lehetnek.
II. Fejezet: Becsípett Angyalok
és Gyanús Sikátorok
A Nexus District éjszaka olyan volt, mint egy túlpörgött bazár, ahol az álmokat, a bűnöket és a sült kolbászt egyaránt akciósan kínálták. Neonfények villództak eszelősen, mintha valami fontosat próbálnának elmondani, de csak dadogni tudnának; a levegőben pedig a sült hagymától kezdve az olcsó parfümtől a még olcsóbb hazugságokig mindenféle szag keveredett. Egy olyan hely, ahol az ember vagyont kereshetett egyetlen éjszaka alatt, vagy elveszíthette a hitét, a pénztárcáját és a jobb veséjét – a sorrend általában véletlenszerű volt.
Magdalena nővér, aki most már határozottan nem lebegett, hanem két lábon állt a tömegben, úgy érezte magát, mint aki egy szentképről hirtelen egy Bosch-festmény közepébe pottyant. Minden érzékszerve túlműködésbe lépett. A hangok, a szagok, a fények, az emberek lökdösődése… Lenyűgöző volt! És félelmetes! És zajos! És csodálatos!
Egyik ámulatból a másikba esett. Rácsodálkozott egy kirakatra, amelyben mozgó mechanikus kacsák reklámoztak valami emészthetetlennek tűnő pástétomot. Elbűvölten hallgatta egy utcai zenész rekedt szaxofonjátékát, aki a „Boldog születésnapot!” dallamát igyekezett blues-hangszerelésben előadni. Majdnem vett egy kalapot egy árustól, aki esküdözött, hogy a fejfedő egy híres színésznőé volt, aki egyszer áthaladt a városon (a kalap gyanúsan molyrágottnak tűnt).
– Micsoda kavalkád! – lelkendezett magában. – Milyen… világi! És mennyi lehetőség! Talán vehetnék egy… egy hotdogot? Azt hiszem azt említették A Kalóz Kegyeltjeiben! Állítólag…
A gondolatmenetet egy sikátor sötét torka szakította félbe. Magdalena éppen egy különösen rikító, “Igyál Kóklert!” feliratú neonreklám hipnotikus villódzását bámulta, amikor tett egy óvatlan lépést hátra, hogy jobb szögből is megcsodálhassa a modern művészet ezen ékes darabját, és… valami puhába (és határozottan mozdulatlanba) botlott.
Egy ember feküdt a földön. Egy férfi, ballonkabátban, kalapja az arcába csúszva. Mellette egy pisztoly hevert. Az ember nem mozdult. Egyáltalán.
– Elnézést! – mondta Magdalena udvariasan, ahogy egy jól nevelt novíciához illik, még akkor is, ha épp egy hullába botlott. – Remélem, nem sérült meg? Ööö… Bár… elég sérültnek tűnik. Nagyon… mozdulatlan. Talán csak alszik? Vagy… ó!
Felnézett. A sikátor bejáratánál egy másik alak állt. Egy nő. Magas, komor, ballonkabátban, amely láthatóan jobb napokat is látott, fején fekete fedora mélyen a szemébe húzva. Az árnyékból kilépve a neonfény megvilágította határozott vonású, szeplős arcát és hosszú, vörös haját. A nő tekintete éles volt, mint egy borotva, és olyan hideg, mint a kripta padlója. Mia Blackwell volt az, és láthatóan nem volt jó hangulatban.
Mia tekintete végigsiklott a jeleneten: a hulla, a pisztoly, és… egy apáca? Egy apáca a Nexus egyik legsötétebb sikátorában, egy hullával? Ez vagy egy rendkívül rossz vicc kezdete volt, vagy a napja éppen most váltott át a „szokásosan vacak”-ról a „teljesen abszurd katasztrófa” kategóriába.
– Mi a túrós ménkű folyik itt!? – kérdezte Mia rekedten, hangjában nem volt semmi kedvesség, csak a sokadik átvirrasztott éjszaka és a túl sok rossz kávé fáradt cinizmusa.
Magdalena összerezzent a hangtól, de aztán összeszedte magát. – Ó, üdvözlöm! Én csak… nézelődtem. Ez a szegény úr itt… úgy tűnik, elaludt. Vagy… talán nem. Elég sápadt…
– Az a szegény úr halottabb, mint a tavalyi hó – vágott közbe a nő türelmetlenül, miközben gyors, gyakorlott mozdulatokkal körülnézett a sikátorban. Szeme mindent felmért, a holttestet, a szemeteszsákokat, és végül megállapodott Magdalenán. – És maga kicsoda? Az utolsó kenet expressz szolgáltatás? Vagy csak eltévedt a vasárnapi misére menet?
– Én… Magdalena nővér vagyok. A Szent Morpheusból. Bár most épp… kimenőn. És ez az úr… nos, ő már itt volt, amikor én… belebotlottam. Szó szerint. Nagyon sajnálom! – Magdalena mélyen meghajolt, a nagyvilági illemszabályok szerint, ahogy a túristától elleste.
Mia szeme összeszűkült. Magdalena nővér? A Szent Morpheusból? Ez egyre jobb. – Kimenőn? Éjszaka? Egy sikátorban? Maga szórakozik velem, nővér?
– Ó, nem, dehogy! Ez egy… egy különleges éjszaka! Egy… együttállás! Értik? Én… anyagi vagyok! Ideiglenesen! És csak felfedezem a világot! Annyi mindent nem láttam még! Például azt a… azt a neonfényt! Látja? Hipnotikus!
Mia egy pillanatra a villódzó „Igyál Kóklert!” feliratra nézett, majd vissza Magdalenára. Az agya próbálta feldolgozni a hallottakat: együttállás, anyagi apáca-szellem, neonfény… Vagy ez a nő teljesen kattant, vagy valami nagyon durva obscurium-származékot fogyasztott. Vagy mindkettő. Mindenesetre, most itt volt, egy hulla mellett, és zagyvaságokat beszélt.
– Jól van, Madonna.Magának ma este velem van randija. Az őrsön. Gyerünk! – Mia elővette a bilincsét.
Az érintés! Megint az az érintés! Meleg, erős, valóságos! Magdalena egy pillanatra megzavarodott a fizikai kontaktustól, de aztán átfutott rajta egyfajta bizsergető izgalom. *Egy igazi nyomozó! És elkapott! Pont, mint a könyvekben! Milyen erős! És milyen… céltudatos! És milyen erősek az ujjai! Vajon… vajon minden nyomozó ilyen? Vagy csak ő? És hová visz? Az őrsre? Az milyen hely lehet? Van ott… kávé? Vagy esetleg… valami erősebb? Olyan felnőttesnek tűnik. Biztosan tudja, hol lehet jókat inni!
– Bilincs? De hát én nem tettem semmit őrmester… izé… tizedes…? Nyomozó… ööömmm… kisasszony! Én csak… nézelődtem! És ez az úr… őszintén szólva, elég rossz társaságnak tűnik. Nem hiszem, hogy vele akarnék menni bárhová is.
– Ide figyelj, te kis szentfazék! – sziszegte a fogai között, hangja olyan volt, mint a fagyott acél. – Pofa alapállás! Rám figyelsz! Nem nyúlsz semmihez! Nem kérdezel semmit! Kussolsz és jössz utánam! Ha egyetlen kurva szót szólsz, ami nem az, hogy „igenis, nyomozó asszony”, akkor visszacipellek ebbe a sikátorba, és esküszöm, hogy a bokádnál fogva hozzábilincselem ehhez a szerencsétlenhez! Világos?!
– Mia megpróbálta megragadni Magdalena csuklóját, hogy rátegye a bilincset.
De Magdalena, akinek a reflexei még mindig a szellem-lét és az anyagi világ között ingadoztak, meglepetten hátrahőkölt, megbotlott a saját lábában (a szilárd lábak még újak voltak neki), és nekiesett Miának. Egy pillanatra mindketten az egyensúlyukért küzdöttek a sikátor csúszós kövezetén, mint két ügyetlen táncos egy rosszul megvilágított színpadon.
– A pokolba! – mordult fel Mia, miközben visszanyerte az egyensúlyát, és mérgesen nézett Magdalenára. – Jól van, nincs idő az őrsre. A nyomok kihűlnek. Maga most velem marad. Egy lépést se nélkülem, világos? És fogja be a száját!
Magdalena szeme felcsillant. Egy igazi nyomozás! Egy igazi, kemény, ballonkabátos nyomozóval! Mint azokban az illusztrált regényekben! Izgalmas!
– I-igenis! Nyomozó hölgy! Világos! K… izé… Kussolok! – bólogatott hevesen, miközben megpróbált katonásan vigyázzba állni, ami apácaruhában és a macskakövön nem volt egyszerű mutatvány.
Mia lehunyta a szemét egy pillanatra, és elmorzsolt egy halk káromkodást. Ez egy nagyon, nagyon hosszú éjszaka lesz. – Rohadt hétfő… – morogta az orra alatt. – Már megint egy elmebeteggel akadtam össze. – Gyorsan átkutatta a hullát. Egy étterem blokkja – Li Mei Noodle House, a Nexusból –, egy üres pénztárca, és egy furcsa, díszes zseton a nyakában lógva. A zseton volt az érdekes. Mia összevonta a szemöldökét, miközben a zseton ismeretlen szimbólumát vizsgálta. A halott zakójának bélésén egy egyedi, sárkánymintás folt is volt – valaki megpróbálta javítani a kabátot, nem túl sikeresen.
– Indulás! – lökte meg Mia Magdalenát a kijárat felé. – És egy szót se!
– De hová megyünk? – kérdezte Magdalena kíváncsian.
– Valahová, ahol remélhetőleg kevesebb a hulla és több a válasz. És talán… egy erős kávé. Vagy inkább whisky. – Mia megindult a Nexus lüktető forgataga felé, maga után húzva a kissé bizonytalan léptekkel botladozó, de lelkesen körbekémlelő, testet öltött kísértetet.
Magdalena pedig engedelmesen (és kissé botladozva) követte új, mogorva, de kétségtelenül lenyűgöző parancsnokát a Nexus éjszakájába. Fogalma sem volt, hová mennek, vagy mi fog történni, de egy dologban biztos volt: ez az este sokkal izgalmasabbnak ígérkezett, mint az elmúlt pár évtized (vagy évszázad?) a katedrális magányában. Még ha egy hullával kezdődött is.
III. Fejezet: A Világi Örömök Sűrűjében
(és Egy Mogorva Nyomozó Oldalbordájaként)
A sikátorból kilépve a Nexus főutcája olyan volt, mintha valaki egy hangos, színes és enyhén büdös cirkuszi előadást rendezett volna egy zsúfolt piacon. Magdalena, akit Mia Blackwell szorosan a sarkában loholt (inkább csak azért, mert Mia nem akarta szem elől téveszteni, mintsem gyengédségből), úgy forgatta a fejét, mint egy kíváncsi bagoly, aki hirtelen egy kakasviadal közepén találta magát.
– Hűha! – lehelte álmélkodva, miközben egy neonreklám éppen zöldről rikító rózsaszínre váltott, reklámozva a “Galambürülék-Eltávolító Expressz” nevű, gyanúsan olcsó szolgáltatást. – Micsoda… fények! És micsoda… szagok! Ez a sült dolog… isteni! Mi ez?
– Az a sült dolog, Szivem, valószínűleg egy hete döglött patkány, amit valami zugkonyhán újramelegítettek – morogta Mia, miközben tekintetével a tömeget pásztázta, láthatóan nem a látványosságokat, hanem a potenciális veszélyforrásokat keresve. – Most pedig gyere, nincs időnk bámészkodni. Dolgunk van.
– Ó, igen! A nyomozás! – csillant fel Magdalena szeme. – Milyen izgalmas! Segíthetek? Nagyon jó vagyok a részletek megfigyelésében! Például az a férfi ott… a bajsza alatt van egy kis mustárfolt! Vagy talán…
– Pofa súlyba! – csattant fel Mia. – És gyere!
Az első megálló Li Mei híres Noodle House-a volt, egy kis, gőzölgő zug a forgatag szívében. A hely tele volt, a levegőben a szójaszósz, a csili és vagy tucatnyi másik, ismeretlen, de étvágygerjesztő illat keveredett. Mia egyenesen a pultnál álló, rezzenéstelen arcú hölgyhöz, Li Mei-hez lépett.
– Li asszony. Ismeri azt, akinek ez a zakója volt? Ma találtuk egy sikátorban. Holtan.
Li Mei lassan felemelte a fejét a gőzölgő tészta fölül. Szeme megvillant a sárkánymintás folt láttán. – Ah, furcsa ember. Tegnap itt lenni. Ideges, folyton ajtót nézni. De nagyon izgatott is. Azt mondani, nagy üzlet, meggazdagodni. Mutogat valami zsetont is nyakában. – Li pillantása Magdalena felé fordult, aki épp akkor nyelt le egy gyanúsan vörös paprikadarabot. – Másik ember is keresni őt. Nagy embör. Fekete kabát, fekete kalap. Sötét szem, mint bogaraké. Beszélni titkos üzletről. Aztán mindketten elmenni.
– Mit mondott még? – kérdezte Mia, miközben próbálta csitítani a prüszkölő Magdalenát.
– Nagyon félni. És most halott? – Li Mei kezét a szája elé kapta. – Én mondtam neki, veszélyes emberekkel üzletelni. De ő azt mondani, elég pénz, hogy egész életben ne kell dolgozni. Azt mondani, Benny mindent elintézni. Valami zálogház Gótikus Negyedben.
– Kösz – mondta Mia, és a zsebébe nyúlt némi apróért, de Magdalena már előre lendült.
– Ó, drága Li asszony! Micsoda illatok! És milyen… hangulatos hely! – Magdalena áhítattal bámult egy gőzölgő tál tésztára, amelynek tetején gyanúsan vörös paprikadarabok úszkáltak, mint piciny, naplementeszínű víziaknák. – Megkóstolhatnám? Csak egy falatot! Olyan… lélekmelengető!
Li Mei felvonta a szemöldökét, majd biccentett fiának, Kainak, aki épp egy olyan dallamot játszott a zongorán, amitől a sarokban álló pálma elszomorodott és elhervadt. Kai odatolt egy kis tálat Magdalena elé.
Magdalena hálásan meghajolt, felkapott egy villát (a pálcikát valami különös hajdísznek nézte), és mohón bekapott egy jókora falatot. A következő pillanatban arca olyan színt öltött, mint egy tűzoltóautó. Szemei könnybe lábadtak, levegőért kapkodott, és olyan hangokat adott ki, mint egy döglődő harmonika.
– Hukk… Pff… Szent… Szenteltvíz! VIZET! – hörögte, miközben a torkát markolta.
Mia felsóhajtott. – Mondtam, hogy hagyd. Ez nem a Miasszonyunk rózsafüzér-egyletének uzsonnája. Gyerünk, itt nincs keresnivalónk.
De Magdalena, miután az első sokk múltán nyelve már csak közepesen lángolt, mást gondolt.
– Nem! Ez… ez… páratlan! Micsoda intenzitás! – lihegte. – Olyan… eleven! Kérek még!
Mia megragadta a karját. – Nem. Indulás. Most.
Miközben Mia kirángatta a prüszkölő, de lelkes Magdalenát az étkezdéből, az még visszapillantott Kaira. – Milyen tehetséges fiatalember! És milyen… izmos karja van, amikor zongorázik! Valódi muzsikai erény!
A következő állomás Benny 24-7 Zálogháza volt, egy olyan üzlet, ahol a por is órabérben dolgozott. A kirakatban egy kitömött menyét, egy rozsdás trombita és egy gyanúsan ismerős püspöki gyűrű sorakozott, mintha egy nagyon sikertelen rablás ereklyéi lennének.
– Benny! – Mia keményen a pultra csapott, mire a kopaszodó, kövérkés férfi, aki épp egy nagyítón keresztül vizsgált valamit, összerezzent. – Li Mei küldött. Egy sovány, ideges fickó, sárkánymintás folttal a zakóján. Ma este holtan találtuk. – Mia előhúzta a zsetont. – És ez volt a nyakában.
Benny lassan felnézett. Szemei olyanok voltak, mint két gombostűfej egy krumpliban, amely hirtelen ráébredt, hogy hamarosan krumplisaláta lesz belőle. – Ó, a francba! Az a szerencsétlen… Tegnap járt itt. Rohadtul ideges volt, folyton az ajtót leste. Egy zsebórát akart eladni. Antik darab, arany bevonattal, különleges vésetekkel. Azt hajtogatta, hogy az óra ‘lüktet’ és ‘magától melegszik’. És hogy ‘többet ér a vagyonnál’, de ‘fél tőle’. Nem meri eladni, de kell a pénz, hogy elutazzon, messzire. – Benny arca elkomorult. – És az a furcsa zseton… a Fekete Kör.
– Fekete Kör?” – kérdezte Mia szenvtelenül, de szeme összeszűkült.
– Mondtam már, hogy nem beszélek erről többet. Túl veszélyes. Azt mondta, az óra a nagybátyja hagyatékából van, aki… ööö… hirtelen elutazott. Messzire. – Benny elvigyorodott, ami leginkább egy repedésre hasonlított egy dinnyén. – Nem vettem be. Gyanús volt. Mint a legtöbb dolog ebben a városban.
– Francba! – morogta Mia. – Más? Valami szokatlan?
Benny megvonta a vállát. – Csak a szokásos. Zálogba vágtak egy fél pár bilincset, egy lopottnak tűnő próbababát, és egy könyvet, aminek az volt a címe, hogy „Hogyan neveljünk szenteket – Kezdő útmutató”.
Magdalena eközben, mint egy gyerek a játékboltban, áhítattal bámulta a polcokon sorakozó kacatokat.
– Jaj, nézd, Mia! Egy hógömb! Benne egy… egy táncoló csontváz?! Milyen… művészi! És az ott? Egy üvegszem? Ezt megvehetnénk? Olyan… egyedi! El tudnám képzelni a cellámban… mármint, a régi cellámban… a feszület mellett!
– Ez zálogház, Nővér, nem kegytárgybolt! – förmedt rá Mia. – Benny, ha behoz valaki egy arany zsebórát, ami lüktet vagy melegszik, azonnal szólsz. Értve?
– Ahogy óhajtod, drága. De az infó pénzbe kerül. Vagy egy jó sztoriba. Ez a nővér itt – bökött Benny Magdalena felé –, elég jó sztorinak tűnik. Mi a története? Elszökött a zárdából?
– Nem a te dolgod. Gyerünk, Nővér! – Mia ismét megragadta Magdalena karját.
Az utolsó megálló a The Midnight Reverie volt, egy füstös, félhomályos jazzbár, amelynek bejárata egy jelöletlen ajtó volt egy mellékutcában. Belül halk zene szólt, szaxofon és zongora melankolikus párbeszéde. A levegőben dohányfüst és drága whisky illata terjengett.
– Itt várj! – parancsolta Mia Magdalenának, és egy félreeső asztalhoz lökte. – És ne csinálj semmi hülyeséget!
Mia eltűnt a bár mélyén, valószínűleg az informátorát kereste. Magdalena egyedül maradt. Kíváncsian körülnézett. Férfiak és nők ültek a félhomályban, halkan beszélgettek, ittak, hallgatták a zenét. A hangulat… más volt. Intim. Titokzatos. És a zene! Milyen furcsa, szomorú, mégis… gyönyörű!
– Hozhatok valamit, hölgyem? – Egy pincér hajolt fölé.
Magdalena zavartan pislogott. Mit isznak az emberek ilyen helyeken? A ponyvaregényekben mindig whiskyt ittak. De az talán túl erős lenne…
– Van… teájuk? – kérdezte bizonytalanul.
A pincér felvonta a szemöldökét, de bólintott. Néhány perc múlva visszatért egy gőzölgő csészével és egy kis kancsóval. Magdalena óvatosan belekortyolt. Furcsa, kesernyés íze volt. Nem tea volt.
– Mi ez? – kérdezte a visszatérő Miától, aki láthatóan nem volt elégedett az informátorával folytatott beszélgetéssel.
– Az? Az Duncan specialitása. „Angyali Üdvözlet” a neve. Állítólag csak gyógynövények vannak benne. Meg egy kis… ütés. – Mia gyanakodva méregette Magdalenát. – Ugye nem ittad meg az egészet?
– Csak… egy kicsit – hazudta Magdalena, miközben érezte, hogy a lábai kellemesen elzsibbadnak, és a jazz zene hirtelen sokkal… érthetőbbé válik. Sőt, mintha a zongorista kacsintott volna rá! Vagy csak a füst?
– Remek. Pont erre volt szükségem. Egy részeg apácára. – Mia leült vele szemben, és lehúzott egy nagy kortyot a saját poharából, amelyben gyanúsan whiskyszínű folyadék volt.
Magdalena kuncogni kezdett. – Részeg? Én? Dehogy! Csak… ellazultam! Ahogy a könyvben írták! Az energiák… áramlanak! Hukk! – Egy halk csuklás rázta meg. – Mia… ugye milyen gyönyörű ez a zene? Olyan… lüktető! Táncolni kéne! Vagy énekelni! Tudod, hogy nekem milyen jó hangom van? Legalábbis… volt. Mielőtt…
– Fogd be! – szólt rá Mia, de a hangja most kevésbé volt éles. Talán a whisky, talán a fáradtság, de mintha egy leheletnyi szórakozottság is vegyült volna a bosszúságába. – Még egy hang, és esküszöm, itt hagylak Duncanre. Majd ő elmagyarázza neked a túlvilági jazz elméletét.
Magdalena elhallgatott, de az arcán boldog, bár kissé idétlen mosoly terült szét. Itt ült egy füstös bárban, egy mogorva, de lenyűgöző nyomozóval, fura, de finom italt kortyolgatott, és csodálatos zenét hallgatott. Még ha az egész egy hullával kezdődött is, és valószínűleg az őrsön végződik, ez volt élete (vagyis halála utáni élete) legjobb éjszakája!
– Mia… – suttogta, közel hajolva a nyomozóhoz, a lehelletében az “Angyali Üdvözlet” édeskés illatával. – Tudod mit? Szerintem te vagy a legklasszabb nyomozó az egész világon! Hukk! Még ha kicsit morcos is vagy. De a szemed… olyan… szép! Mint a… mint a vihar előtti égbolt!
Mia Blackwell arca megkövült. Lassan felemelte a poharát.
– Még egy ilyen beszólás, Nővér – mondta halálosan nyugodt hangon. – És esküszöm, ezt a poharat a te ájtatos kis képeden töröm szét. Most pedig maradj csendben. Gondolkodnom kell. És ne ittál többet abból a löttyből!
Magdalena boldogan hátradőlt. Még fenyegetésnek is örült. Legalább foglalkoztak vele. És a zene olyan csodás volt…
² Musicae Virtus – A zene erénye/ereje. Magdalena latintudása, mint látható, erősen szelektív és kontextusfüggő, főleg, ha a “spirituális energiákról” van szó.
IV. Fejezet: Zálogházi Rejtélyek
és egy Finoman Lüktető Zsebóra
A The Midnight Reverie bársonyos félhomálya és az “Angyali Üdvözlet” nevű, felettébb gyanús hatékonyságú “gyógynövénykoktél” után a Nexus utcái Magdalena számára szürreális vidámparkká változtak. A macskakövek mintha finoman hullámoztak volna a talpa alatt, a neonfények barátságosan kacsintgattak, és még Mia Blackwell folyamatos morgása is egyfajta… dallamos aláfestésnek tűnt az éjszaka zajához.
– Most hová, Mia? Még egy kör koktél? Vagy esetleg megnézhetnénk azt a helyet, ahol azok a férfiak olyan… fényes ruhában táncoltak? Hukk! – Magdalena hangja lelkes volt, bár egy fokkal hangosabb a kelleténél, és a mozgása sem volt már teljesen koordinált.
– Fogd be, és gyere! – vetette oda Mia, bár hangjában a szokásosnál talán egy árnyalattal kevesebb volt az él. Lehet, hogy a whisky, lehet, hogy csak az éjszaka fáradalmai, de mintha kezdett volna beletörődni, hogy aznap estére egy kóválygó, valószínűleg elmeháborodott ex-apáca lett az útitársa. – Visszamegyünk Bennyhez. Üzent. Valami böki a csőrét.
– Benny! Az a drága ember a sok csili-vili holmival! – Magdalena tapsikolt örömében, amitől majdnem orra bukott. – Vajon megvan még neki az a hógömb a táncoló csontvázzal? Olyan… mélyenszántó volt! Igazi memento mori!
Benny 24-7 Zálogháza változatlanul poros volt és homályos. A levegőben az elfeledett álmok és a lejárt szavatosságú remények szaga terjengett. Benny a pult mögött görnyedt, ugyanazt a kis, fogaskerekekkel teli szerkezetet bütykölte, mintha azóta meg sem moccant volna.
– Na, mi az, Benny? – lépett oda Mia. – Hirtelen megvilágosodtál a sok ócskaság között?
Benny lassan felnézett, szemei aprók voltak és vizslatók. – Az a pacák. Akit megöltek. Most, hogy újra belegondolok… Mielőtt elment, még visszafordult az ajtóból. Azt mondta, ha bárki keresné, mondjam azt, hogy nem láttam. Főleg, ha a ‘Fekete Körtől’ jönnek. És megemlített valamit egy ‘Obsidian Szemről’ meg valami ‘időörvényekről’. Mintha az az óra nem csak értékes lenne, hanem… valami más is.
– Fél egy órától? Miért? Tik-tak helyett azt mondja, hogy „Bú”? – vonta fel a szemöldökét Mia.
– Franc se tudja. – Benny megvakarta a fejét. – Csak azt mondta… lüktet. És van, hogy… melegszik. Nem a zsebében. Magától. Aztán hablatyolt valami „Obsidian Szemről” meg „időörvényekről”. Örültem, hogy elhúzta a belét. De gondoltam, szólok. Sosem lehet tudni.
Mia arca egy pillanatra megfagyott. Obsidian Szem. Lucian Blackwell és az ő elmebeteg bagázsa. Akik obscuriummal játszanak, mint gyerek a gyufával egy lőporraktárban.
– Hogy nézett ki a ürge? – kérdezte feszülten.
– Sovány. Patkányképű. Ócska öltöny, de a cipője fényesebb volt, mint a lelkiismeretem. Reszketett, mint a nyárfalevél. És lógott a nyakában egy fekete, nyolcszögletű kő.
Mia bólintott. – Kösz, Benny. Ha látod, vagy hallasz valamit erről az óráról…
– Tudom, tudom. Szólok. De nem ingyen. – Benny jelentőségteljesen Magdalenára sandított, aki éppen egy kitömött mókus kalapját próbálta megigazítani. – Ez a kis szenteltvíz-rajongó itt… van néhány érdekes sztorija, érzem. Cserébe az infóért…
– Felejtsd el! – vágott közbe Mia. – Gyerünk, Nővér!
A konflis ismét a Gótikus Negyed felé vette az irányt. A levegő hűvösebb lett, a köd sűrűbb, és a gázlámpák fénye mintha csak vonakodva szűrődött volna át rajta.
Mia a homlokát ráncolta, miközben Benny szavain gondolkodott.
– Obsidian Szem, időörvények… – motyogta maga elé. – Ismerek valakit, aki talán többet tud az obscuriumról és az Obsidian Szemről. Nem szívesen kérek tőle szívességet, de most nincs más választásom. – Előrehajolt a kocsishoz. – A Gótikus Negyedbe, Cain’s Curios.
Magdalena, akire az „Angyali Üdvözlet” még mindig kellemesen hatott, az ablaknak támasztotta a homlokát.
– Káin úr? Az a furcsa ember a fura üzletben? Voltam egyszer a kirakata előtt… vagy száz éve! Olyan… hangulatos! – vigyorgott bágyadtan. – Biztosan van valami érdekes… léleknyugtatója! Hukk!
– Nem iszunk többet! – jelentette ki Mia. – És Cainhez csak akkor megyünk, ha nagyon muszáj. Most pedig muszáj. Az az ürge kiráz a hideg.
Cain’s Curios ugyanolyan hátborzongatóan fogadta őket, mint mindig. Az ajtócsengő úgy nyikordult, mint egy elátkozott lélek utolsó jajszava. Victor Cain a pult mögött állt, feketében, mint egy gyászhuszár, aki elfelejtett hazamenni a temetésről.
– Blackwell nyomozó – szólalt meg Cain reszelős hangja, fel sem nézve a kopott könyvből. – Micsoda… váratlan öröm. Az árnyak sűrűsödnek odakint, vagy csak az én látásom romlik? Talán mindkettő. Mi járatban?
– Üzlet, Cain. Egy óra. Svájci, aranyozott. Állítólag… lüktet és melegszik. Tudsz róla valamit?
Cain lassan felemelte a fejét. Mélyen ülő szemei először Miát mérték végig, majd Magdalenára tévedtek, aki éppen egy zsugorított fejet vizsgált közelről, mérhetetlen kíváncsisággal. Cain ajkán egy szinte észrevehetetlen, pókszerű mosoly jelent meg.
– Órák, amelyek nem csak az időt mérik… – motyogta Cain, mintha magában beszélne. – Igen, hallottam már ilyenről. Veszélyes játékok. Főleg, ha obscurium is van a mechanizmusban. – Tekintete ismét Magdalenára szegeződött, aki most a fejhez kezdett beszélni. – És ez a… hölgy? Érdekes párosítás, Blackwell nyomozó. A tapasztalt róka és a… bárány? Bár ez a bárány kissé… vibrál. Mintha nem lenne teljesen… összehangolva ezzel a síkkal. Vagy csak túl sok „Angyali Üdvözletet” ivott a The Midnight Reverie-ben? – Cain hangja most szinte selymes volt, de hideg maradt.
– Maga mostanság a szakrális és a profán határterületén nyomoz, Blackwell? Vagy ez a… jelenség csak egy különösen szemléletes bizonyíték a valóság képlékenységére?
Magdalena megszédült egy pillanatra. A férfi szavai úgy érték, mint valami váratlan kinyilatkoztatás – észrevette! Valóban észrevette! A zsugorított fej, amely eddig lekötötte figyelmét, most jelentéktelenné vált. Testének átmeneti szilárdságához képest semmi sem tűnt fontosabbnak, mint ez a felismerés. Valaki, aki látja, mi ő valójában! Borzongató érzés volt, de egyben izgatóan új – mint minden ezen az éjszakán. Talán ez a furcsa, árnyszerű alak többet is tudhat? Talán segíthetne, hogy ez az állapot… maradandóvá váljon?
– Én Magdalena vagyok! – szólalt meg hirtelen, szinte dalolva, hangja még mindig kissé bizonytalan volt a koktéltól. – És igen, kicsit… bizsergek! De Mia nyomoz, és én segítek! Egy hullát találtunk, és valaki elvett tőle egy különleges órát! Hukk!
Cain figyelmesen nézte Magdalenát, majd vissza Miára. – Vigyázzon ezzel a… társasággal, Blackwell nyomozó. Az ilyen… érzékeny lelkek könnyen magukhoz vonzzák a nemkívánatos figyelmet. Különösen, ha olyan tárgyak közelében tartózkodnak, amelyek megingatják a valóság alapjait.
Bár úgy látom, a… hölgy már megtalálta azt a folyadékot, ami a leghatékonyabban billenti ki az észlelést az elme egyensúlyából.
– Az óra pedig… talán a régi Óratoronynál kellene keresni a Nexus szélén. Ott mindig is furcsán viselkedett az idő. De óvatosan. Az ilyen órák nem szeretik, ha megpiszkálják őket. És jobb, ha ezt a… vibráló hölgyet távol tartja tőle. A kölcsönhatás kiszámíthatatlan lehet. Bár – tette hozzá, miközben Magdalena most épp egy kitömött denevért simogatott, mintha háziállat lenne – a jelenlegi állapotában talán már nem is lehetne sokkal kiszámíthatatlanabb.
– Az Óratorony… – ismételte Mia halkan. – Kösz, Cain. Tartozom.
– Tudom – bólintott Cain, és visszafordult a könyvéhez. – És a tartozásokat mindig behajtom. Most pedig, ha megbocsátanak… a kötet éppen a legizgalmasabb résznél tart. Ahol a főhős rájön, hogy a macskája valójában egy ősi sumér istenség. Lenyűgöző.
Kiléptek a bolt hűvös félhomályából a Gótikus Negyed ködös utcájára. Magdalena még mindig a zsugorított fej hatása alatt állt.
– Mia… ez az úr… furcsa volt. De okosnak tűnt! Tényleg azt mondta, hogy vibrálok? Jaj, de jó! Akkor talán mégsem múlt el a… a hatás!
– Fogd be, Nővér – morogta Mia, de a hangjában most volt valami új: egyfajta feszült összpontosítás. – Az Óratorony. Van egy rossz előérzetem. Gyerünk! És remélem, tudsz futni ebben a hacukában! Mert lehet, hogy szükség lesz rá!
Azzal elindultak a Nexus felé, egy lüktető zsebóra és egy potenciális időanomália nyomában, miközben a hajnal első, halvány derengése már kezdett beszivárogni Obsidian Heights sötét egére.
V. Fejezet: Hajnali Hajsza
és Kísérteties Másnaposság
Cain boltjának nyikorgó ajtaja mögöttük becsapódott, mint egy pont egy különösen baljós mondat végén. A Gótikus Negyed ködje olyan sűrű volt, hogy az ember azt várta, bármelyik pillanatban nekimegy egy eltévedt gondolatnak vagy egy rég elfeledett bűnnek. Magdalena, akinek a lábai még mindig kellemesen bizseregtek az „Angyali Üdvözlet” utóhatásaként, de akinek az agya (vagy annak anyagi megfelelője) kezdett kitisztulni Cain hátborzongató jelenlététől, igyekezett lépést tartani Miával.
– Az Óratorony! – lihegte. – Az ott van a Nexus szélén, ugye? Láttam a képeslapokon! Vagyis… a könyvekben. Azokban, amiket… ööö… tanulmányoztam. Milyen magas! És az óra! Tik-tak! Mindig olyan… pontosnak tűnt! Hukk!
– Pontosnak? Ez az óra itt inkább egy időzített bomba lehet, ha köze van Lucianhez – morogta Mia, és gyorsított a tempón. – Gyerünk, nincs sok időnk hajnalig! És remélem, a te „bizsergésed” elmúlik, mire odaérünk, mert ha futni kell, nem foglak cipelni!
Az Óratorony komoran magasodott a Nexus szélén, mint egy mogorva vénember, aki rosszallóan nézi a város éjszakai kicsapongásait. A torony alja sötét volt és elhagyatott, csak a szél süvített a törött ablakokon át.
– Itt valami nem stimmel – suttogta Mia, keze ösztönösen a kabátja alá rejtett pisztolyra csúszott. – Túl csendes.
Óvatosan benyitottak a nyikorogva táruló ajtón. Belül por és sötétség fogadta őket. Egy keskeny csigalépcső vezetett felfelé.
– Várj itt! – sziszegte Mia Magdalenának. – És ne nyúlj semmihez! Főleg ne a falhoz! Ki tudja, mióta nem takarítottak itt.
Mia nesztelenül elindult felfelé a lépcsőn. Magdalena egy pillanatig habozott. Egyedül maradni ebben a sötét, ijesztő toronyban? Vagy követni a mogorva, de legalább fegyverrel rendelkező nyomozót? Az utóbbi tűnt a kevésbé rossz opciónak. Óvatosan utánaosont.
Ahogy feljebb értek, halk, ritmikus kattogást hallottak. Tik-tak. Tik-tak. De nem az óramű hangja volt. Ez más volt. Fémesebb. És… mintha gyorsult volna.
A legfelső szinten, az óriási óramű mellett, a jelenet egyszerre volt bizarr és hátborzongató. A földön egy másik alak feküdt, fekete kabátban, fekete kalapban – pont, ahogy Li Mei leírta. Mellette egy kis, nyitott bőrönd, benne furcsa, csillogó műszerekkel. És a kezében… egy arany zsebóra. Az óra nyitva volt, és a belsejében lévő mechanizmus nemcsak járt, de furcsán, kékes fénnyel pulzált. Lüktetett. És határozottan meleg volt.
– A Fekete Kör embere… – suttogta Mia. – És az óra…
Ekkor a fekete kabátos megmozdult. Felnyögött. Szemei kipattantak, és rémület tükröződött bennük, ahogy meglátta Miát és a mögötte óvatosan kikukucskáló Magdalenát.
– Ne… ne nyúljanak hozzá! Instabil! Idő… örvény… a Szem… – hörögte, majd a szemei fennakadtak, és a feje élettelenül oldalra hanyatlott. Az óra a kezében egy utolsót kattant, és a kékes fény kialudt.
Csend.
– A francba! – sziszegte Mia. – Akármi is volt ez, most már vége. Legalábbis neki. De mi az ördög ez az óra?
Magdalena, akit a jelenet sokkja és az „Angyali Üdvözlet” utolsó hullámai egyszerre értek, megingott. Ahogy próbálta visszanyerni az egyensúlyát, keze véletlenül beleakadt a halott férfi nyakában lógó láncba, amelyen a fekete, nyolcszögletű kő volt – a Fekete Kör zsetonja. A lánc elszakadt, a zseton pedig Magdalena markában maradt.
– Jaj! Elnézést! Nem akartam! – hebegte zavartan.
Ekkor az óratorony hatalmas harangja megkondult. De nem az órát jelezte. Mély, disszonáns hang volt, amely mintha a torony köveit is megremegtette volna. És odakintről beszűrődött a hajnal első, halvány, könyörtelen fénye.
– Ó, ne! A nap! – sikoltotta Magdalena pánikszerűen. A koktél mámora egy pillanat alatt elszállt, helyét átvette a jeges rémület. – Vissza kell érnem! Most!
Nem törődve Miával, a hullával, a lüktető órával, megfordult és rohanni kezdett lefelé a csigalépcsőn, kezében még mindig a Fekete Kör zsetonjával.
– Hé! Állj meg! Hová mész?! – kiáltott utána Mia, de késő volt. Magdalena eltűnt a sötétben. Mia egy pillanatig habozott – a hulla, az óra, a menekülő (és valószínűleg még mindig gyanús) apáca –, majd egy gyors káromkodás után Magdalena után iramodott.
A hajsza a kora hajnali Nexus utcáin kezdődött. Magdalena, akit most már a tiszta pánik és a dematerializációtól való félelem hajtott, meglepő sebességgel cikázott a még alvó vagy éppen csak ébredező városban. Mia a nyomában loholt, ballonkabátja lobogott utána, miközben próbálta elkerülni a tejeskocsikat, a szemeteskukákat és azokat a kora reggeli járókelőket, akiknek láthatóan fogalmuk sem volt arról, hogy épp egy kétségbeesett ex-apáca és egy dühös magánnyomozó futóversenyének kellős közepén állnak.
Egy sarki pékség előtt hatalmas volt a felfordulás. Két pékáruval megrakott kézikocsi ütközött össze, a levegőben kiflik, zsemlék és egy nagy adag liszt repült szerteszét, mint egy különösen abszurd konfetti-zápor. Magdalena, még mindig némi kísérteties könnyedséggel megáldva, átugrotta a káoszt. Mia azonban nem volt ilyen szerencsés. Megcsúszott egy elgurult briós héján, és majdnem orra bukott egy halom pumpernikkel közepén.
– Francos pékáruk! – üvöltötte, miközben feltápászkodott, lisztesen és még dühösebben. Mire újra felvette a tempót, Magdalena már befordult a Gótikus Negyed egyik szűk sikátorán.
Már csak pár utca volt a katedrálisig. A hajnali fény egyre erősebb lett, a köd kezdett felszakadozni. Magdalena a szívét a torkában érezte. Már látta a Szent Morpheus ismerős tornyait.
– Majdnem ott vagyok! Majdnem…
Kilépett a sikátorból a katedrális előtti térre. A hatalmas tölgyfa kapu még zárva volt. De talán… a fal! Még szilárd! Át tud menni rajta? Vagy már késő?
Egy utolsó, elkeseredett erőfeszítéssel nekirugaszkodott. Érezte, ahogy a testét ismét átjárja az a furcsa, bizsergető érzés. A szilárdság kezdett elillanni…
A tér túlsó végén Mia is feltűnt, lihegve, pisztollyal a kezében. – Állj, vagy lövök! Vagy legalábbis nagyon kiabálok!
De Magdalena már a falnál volt. Lehunyta a szemét, és…
…átsuhant. Mintha ott sem lett volna. A következő pillanatban már a katedrális hűvös, ismerős félhomályában lebegett, a főbejárat belső oldalán.
A nap első sugarai áttörtek a rózsaablak színes üvegén, arany csíkokat festve a kőpadlóra. A materializáció varázsa szertefoszlott. Magdalena ismét csak egy áttetsző, lebegő… kísértet volt.
Kimerülten, de megkönnyebbülten felnézett. A teste még mindig bizsergett, a feje fájt, és a szájában még mindig érezte az „Angyali Üdvözlet” és a csípős tészta furcsa keverékét. De megcsinálta! Túlélte! Vagyis… túlélte a testet öltést.
A megkönnyebbülés azonban hamar átadta helyét egy új érzésnek: a kísérteties másnaposságnak. Egyfajta mélységes fáradtság és levertség telepedett rá, mintha minden energiáját felemésztette volna az a néhány óra a való világban. Az ízek, a hangok, az érintések emléke most egyszerre volt csodálatos és fájdalmasan távoli.
És Mia… Mia emléke. A mogorva arc, a rekedt hang, a meglepő magabiztosság. Magdalena furcsa melegséget érzett (vagy annak éteri megfelelőjét). Látott valamit abból a világból, amelyből kizárattatott. És tetszett neki. Még a veszélyekkel és a hullákkal együtt is. Vissza akart menni. Vagy legalábbis… kapcsolatba akart lépni vele újra.
Odakint a téren Mia Blackwell állt, döbbenten bámulva a katedrális masszív falát, ahová az apáca az imént egyszerűen… eltűnt. Lerázta a fejéről a lisztet, és elrakta a pisztolyát.
– A rohadt életbe… – sziszegte a fogai között, és elrakta a pisztolyt. – Persze, hogy átmegy a kicseszett falon! Miért is ne? Csak ebben a nyomorult városban…
Ahogy megfordult, hogy elinduljon, valami megcsillant a lába előtt a macskakövön. Lehajolt érte. Egy fekete, nyolcszögletű kő volt, láncdarabbal. A Fekete Kör zsetonja. Az apáca elejthette a rohanásban. Mia elvigyorodott. Talán mégsem volt teljesen haszontalan ez az őrült éjszaka. És az a fura nővér… ki az ördög volt ő valójában?
Miközben Mia a zsetont a zsebébe csúsztatta, és elindult az őrs felé, hogy leadja a jelentését (jelentősen kihagyva belőle egy bizonyos anyagi apácát), a katedrális tetején, a párkányon, Magdalena nővér lassan fellebegett Gorm és Pip mellé. Még mindig kóválygott kissé.
– Nos, Nővér? – kérdezte Gorm, fel sem nézve. – Produktív volt az éjszakai kiruccanása a halandók világába? Vagy csak újabb bizonyítékot talált a létezés alapvető értelmetlenségére?
Magdalena egy pillanatig nem szólt semmit, csak nézte a felkelő nap első sugarait, amelyek áttörtek a felhőkön.
– Azt hiszem… – kezdte halkan, hangja még mindig kissé bizonytalan volt. – Azt hiszem, találtam valamit. Vagy valakit. És… azt hiszem, vissza akarok menni.
Pip felélénkült. – Mesélj róla, Nővér! Volt ott galamb? És farok? Vagy valami hasonlóan izgalmas?
Magdalena fáradtan rámosolygott. – Talán később, Pip. Talán később. Most azt hiszem, csak… lebegek egy kicsit.