I. Fejezet: Hajnal a Kápolnában és Repedések a Főhajóban
(Ahol egy turista gondosan katalogizálja a semmit, egy szellem pedig elhatározza, hogy megmenti a nemlétezőtől)
A hajnal Obsidian Heights városában általában nem egy harsány trombitaszóval érkező, rózsaszín köntösű jelenség volt. Inkább olyan, mint egy rosszul aludt, morcos komornyik, aki vonakodva félrehúzza az éjszaka nehéz bársonyfüggönyét, és morogva beenged egy kis szürke, nyirkos, „mostmár-muszáj-felkelni” típusú világosságot. A Szent Morpheus Katedrális kőangyalai, akiknek munkaköri kötelességük lett volna üdvözölni az új napot, valószínűleg csak unottan pislogtak volna és inkább visszafordulnak aludni, már ha a kőangyalok tudnának aludni, vagy ha lenne nekik miért. Vagy épp egy kőangyal is unhatja a napi rutinját? Ki tudja…
Ebben a derűs, szürke, és általában véve érdektelen hajnali órában azonban a katedrális egyik legelhagyatottabb, legritkábban látogatott, és leginkább csak a pókok és a feledés által lakott keleti oldalkápolnájának hátsó fülkéjében rendkívüli tevékenység vette kezdetét. Itt, egy ügyesen átalakított, valószínűleg régóta használaton kívüli gyóntatófülkében, amely most inkább egy minimalista, bár kissé huzatos hotelszobára emlékeztetett, Barnaby, a Katedrális Örökös Turistája, megkezdte napi rutinját.
Felült. Vagyis inkább felkelt abból a kényelmesnek tűnő, de valószínűleg porral bélelt pozícióból, amelyet alvásnak nevezett. A mozdulat lassú volt, megfontolt. „Nap felkelni. Új fény jönni. Új repedés lenni?” – gondolta, miközben rutinos mozdulatokkal ellenőrizte felszerelését. A fényképezőgép – hű társ, mint egy kutya, csak kevesebbet eszik és többet villan. Objektív tiszta. „Tiszta lencse, tiszta kép. Talán gondolat is tiszta?” A jegyzetfüzet, a tizenhetedik kötet, ott várta, mint egy türelmes szerzetes. „84. oldal lenni. Sok van még. Vagy már mögöttem van?” A ceruza hegyes, mint egy püspöki intelem. A szalmakalap, a hawaii ing, a térdnadrág, a fehér zokni a barna szandálban – a megszokott, kényelmes páncél a világ (vagy legalábbis a katedrális) ellen. „Jó reggelt, Kő! Jó reggelt, Fény! Mit mutatni ma nekem?” – A gondolatot egy mély, ünnepélyes meghajlás követte a fülke porlepte, de számára nyilvánvalóan tiszteletre méltó csendje felé.
Eközben, néhány falon és évszázadon át, Magdalena nővér szokásos, céltalan lebegését végezte a főhajóban. A legutóbbi kalandok (egy anyagi test, egy mogorva nyomozó, egy csípős tészta és egy gyanúsan hatásos koktél) emléke már kezdett halványulni, átadva helyét a jól ismert, kísérteties unalomnak és a „most-mihez-kezdjek-magammal-egy-újabb-örökkévalóságon-át” típusú egzisztenciális szorongásnak. „Az öröklétnek legalább lehetne valami… fűszere. Valami… pikánsabb. Mint az a tészta! Vagy Mia szemei! Még mindig nem tudom, melyik volt tüzesebb…” morfondírozott, miközben lassan sodródott, mint egy eltévedt imafoszlány. „Unatkozom. Unatkozom. Unatkozom. Ó, minden szentek és még a kevésbé ismertek is, de micsoda monotónia! Lebegni már nem kihívás. A falak hol átengednek, hol nem, mintha csak szórakoznának velem. Gábriel atya? Azt hiszem, lassan immunis lesz a nyöszörgéseimre. Talán… talán csak úgy sodródom egy kicsit. Hátha találok valami… valami kevésbé ájtatos port.“
És sodródott. Átsuhant a kereszthajón, elhaladt az oltár mellett, majd valami megmagyarázhatatlan szeszélytől (vagy csak egy különösen erős légáramlattól, amely talán egy angyal hirtelen légzésvételéből, vagy csak egy nyitva felejtett kriptaajtóból származott) vezérelve befordult a keleti oldalkápolnák felé. Itt általában senki sem járt, még a szellemek sem, mert pletykák keringtek egy különösen rosszkedvű és birtokló hajlamú középkori püspök kísértetéről, aki állítólag még a túlvilágon is adót szedett az áthaladó ektoplazmából. De Magdalena ma bátrabbnak érezte magát.
Vagy csak még unottabbnak.
„Egy zsugori püspök szelleme? Ugyan! Láttam én már rosszabbat is. Például Gormot, amikor egy galamb épp a fejére… Nos, mindegy.“
A hátsó fülkéhez érve furcsa nesz ütötte meg a… nos, azt a részét, ahol a halandóknak füle szokott lenni, és ami a szellemeknél inkább csak egyfajta szelektív hallási anomália, amely néha a legcsendesebb suttogást is felerősíti, máskor meg egy teljes harangzúgást is figyelmen kívül hagy. Halk kattanás. Zörgés. És egy… ismerős illat? Ananász és talán… naptej!?
„Ez… ez az illat! Olyan… trópusi! És… illetlen egy ilyen szent helyen!” Odalebegett a gyóntatófülkéhez, amelynek rácsa gyanúsan hasonlított egy rögtönzött szárítókötélre, rajta egy félig száraz hawaii inggel. Belesett, áthatolva a fán, mintha az csak egy sűrűbb ködfolt lenne.
És ott volt Ő. A turista a fagylalttal! Aki miatt a galambok olyan… szervezett támadást indítottak! Az a furcsa, mosolygó kis ember, aki vakut villantott rá a sikátorban!
„Szent Jakab elveszett kagylóhéja! Hát ő az! De mit csinál itt? Ez… ez az ő szentélye? Milyen… rendezett! És… mik azok a papírok? Ó! Jegyzetek! Rengeteg jegyzet! És fényképek! A falról! A padlóról! Egy pókhálóról?! Minden égben lakozó angyalok kórusa!”
Magdalena közelebb hajolt, már amennyire egy szellem tud hajolni anélkül, hogy a lendülettől átkerüljön a túlsó falon (ami általában egy másik, kevésbé érdekes kápolnában való landolást jelentett). Belelapozott (vagyis inkább csak átsuhant a lapokon) a turista jegyzeteibe. A döbbenettől az áttetsző álla is leesett.
Dátumok. Rajzok. Kereszthivatkozások. Feljegyzések, amelyek évtizedekre, talán még régebbre nyúltak vissza. Egy aprólékos, szinte már mániákus dokumentációja a katedrális minden repedésének, minden porcikájának, minden jelentéktelen kis változásának.
„19… Ez… ez az ember… ez az ember évtizedek óta itt van! Itt ragadt! Ebben a… ebben a rideg, kőből emelt kriptában! Mint én! De… de ő él! Teste van! És senki… senki sem veszi észre?! Még Ágnes nővér sem, akinek a tekintete átfúrja a tölgyfaajtót is? Hogy lehet ez? Micsoda tragédia! Micsoda elpazarolt élet! Eltévedt és csak bolyong itt, és fotózza a köveket, mint egy… egy kísértet! Szegény, szerencsétlen, elveszett bárányka! Meg kell mentenem! Ki kell szabadítanom a katedrálisból! Ebből az örök körforgásból! Még ma!
Ez lesz az én szent küldetésem! Igen! Én, Magdalena nővér, a Szent Morpheus (önjelölt) Angyala, megmentem ezt az elveszett lelket a turista-purgatóriumtól!“
Magdalena tele volt új elszántsággal. Az unalom elillant, mint a tömjénfüst egy túl jól szellőző templomban, helyét átvette a szent cél iránti buzgalom és egy jó adag sajnálat. Végre! Értelem! Feladat! Egy megmentendő lélek! Még ha az egy elkóborolt és itt rekedt hawaii inges turista is, aki megszállottan fotózza a penészfoltokat.
Ekkor Barnaby befejezte a készülődést. Felvette az ingét, kalapját, megigazította a nyakában lógó fényképezőgépet, ismét mélyen meghajolt a gyóntatófülke (vagyis otthona) irányába –
„Köszönöm, Hely! Légy jó ma is!” –, majd mosolyogva kilépett a kápolnából, és elindult a főhajó felé.
Magdalena, láthatatlanul és eltökélten, mint egy őrangyal, aki épp most kapta meg a GPS-koordinátákat, a nyomába eredt. Meg kell mentenie a turistát, ezt az elveszett lelket! Itt az alkalom!
A főhajó északi oldalán a reggeli fény hosszú, drámai csíkokat vetett a kőpadlóra, mintha az égiek aranyszínű vonalzóval jelölték volna ki a fontosabb útvonalakat. Barnaby, a tökéletes turista-időhurok mintapéldánya, most éppen a harmadik és negyedik oszlop közötti szakaszt tanulmányozta mélységes elmélyültséggel. Szeme követte a kövek erezetét, ujjai finoman végigsimítottak egy-egy kiállóbb részen.
„Nahát. Repedés nőtt. Tegnap még kicsi lenni. Vonal kőben. Hová vezetni? Talán sehová. De mégis van. Mint ránc arcon. Idő rajzolni. Szépen. Kép kelleni.” [VAKU!] „Jó. Benne van gépben. Mint emlék fejben. De gép jobb, nem felejteni. Most mozaik. Zöld darabka. Mellette kék. Mint fű víz mellett. Vagy fordítva lenni?“
Barnaby lassan haladt, léptei halkak voltak a hatalmas térben. Meg-megállt, elővette a jegyzetfüzetét, rajzolt valamit, írt pár szót, majd fotózott. Minden mozdulata egy régóta gyakorolt, csendes rituálé része volt. Magdalena néhány méterrel mögötte lebegett, próbálta kitalálni a legjobb stratégiát.
Ott van! Teljesen elmerült! Mint egy remete a sivatagban, csak ő a kövek közt bolyong. Most kell cselekedni!
Hejj! A kijárat… a Nagy Kapu… arra van! Ha csak egy kicsit… egy kis hideg fuvallatot küldök felé… Hátha észreveszi! Hátha megérzi a szabadság hívó szavát! (Vagy legalább azt, hogy ideje lenne felvenni egy pulóvert!) Gyerünk, Magdalena, szedd össze magad! Szentlélek ereje, vagy ami van, szállj rám! Vagy legalábbis a levegőre! Irány a turista tarkója!
Magdalena erősen koncentrált, elképzelte, ahogy a levegő engedelmeskedik neki, összesűrűsödik, és célzottan elindul Barnaby felé. Némi erőfeszítés árán – ami leginkább egyfajta belső, éteri nyögéssel járt – sikerült is egy enyhe, hűvös légmozgást generálnia, amely, mint egy láthatatlan kéz, végigsöpört a főhajón.
Barnaby megállt. Felemelte a fejét. Lassan körbefordult, tekintete a levegőt pásztázta.
„Igen! Észrevette! Érzi a változást! Most nézzen a kijárat felé! Menj! Kövesd a jelet! Szabadulj ki! Vagy legalább nézz már rám!” – sürgette gondolatban Magdalena, szinte toporzékolva a levegőben.
Barnaby lassan a válla fölött hátrapillantott, pontosan abba az irányba, ahonnan a fuvallat érkezett. Arcán nem rémület vagy kíváncsiság, hanem egyfajta csendes érdeklődés jelent meg. Bólintott.
„Huzat jönni. Hűvös lehelet. Honnan? Fentről? Vagy kőből? Levegő is élni. Mozogni. Mesélni. Mit mondani? Talán csak: ‘Figyelj!’ Oké. Figyelni.” Elővette a fényképezőgépet. [VAKU!] „Jó. Levegő is megvan most. Katalógusba vele. AE-N-012. Hűvös fuvallat, kelet felől. Most pedig vissza mozaikhoz. Zöld és kék…“
Barnaby visszafordult a munkájához, ugyanolyan nyugodt elmélyültséggel, mint azelőtt, teljesen figyelmen kívül hagyva a kijáratot és Magdalena kétségbeesett, néma unszolását.
Magdalena döbbenten lebegett. Az éteri energiái, a gondos célzás, a szent küldetés iránti buzgalom… mindez mit sem ért. A turista nem a szabadság felé indult, hanem csak készített egy újabb fotót a Nagy Katalógusba.
Egy fotót a huzatról!
„Nem!… Nem vette észre! Lefotózta a… a semmit?! Ez… ez… ez felháborító! Ennyire érzéketlen lenne? Vagy ennyire… csapdában van? Miért nem működik? Vagy… vagy én csinálok valamit rosszul? Talán… talán durvábban kéne? Rázkódjanak a falak? Essenek le a gyertyák? De hát azt sem tudom rendesen megcsinálni! Ó, ez az ember… reménytelen!”
A frusztráció jeges mardosása kezdte felváltani a kezdeti lelkesedést. Az első mentési kísérlet csúfos kudarcot vallott. De Magdalena összeszedte magát. Még csak reggel volt. Egy egész nap állt előtte, hogy kirángassa ezt a szerencsétlen, vakukattogtató, jegyzetelő anomáliát a katedrális börtönéből. Még ha bele kell is fagynia a próbálkozásba.
A nap lassan kúszott feljebb az égen, újabb fénycsíkokat vetve a katedrális porlepte köveire, mint megannyi kihúzott vonal egy végtelen, isteni tervrajzon. Barnaby módszeresen haladt tovább, lefotózva minden vonalat. Magdalena pedig frusztráltan követte, újabb, még hatásosabbnak ígérkező mentési terveket szövögetve. A Katedrálisban egy újabb, tökéletesen átlagosnak tűnő, mégis abszurd nap vette kezdetét.
II. Fejezet: Archívumok Mélyén és Porban Írt Üzenetek
(Ahol egy katalógus meglepően elegáns, egy szellem pedig por-no-gráfiával próbálkozik)
A délelőtt órái lassan, méltóságteljesen vánszorogtak a Szent Morpheus Katedrálisban, mint egy különösen lusta körmenet, amelyik elfelejtette, melyik szent ünnepét is tartják éppen. Barnaby, miután kielégítően dokumentálta a főhajó északi oldalának legfrissebb repedés-fejlődményeit és a huzat rejtélyes viselkedését, most új célpont felé vette az irányt: a sekrestye mögötti ismeretlen területek felé.
Útja a főoltár mögött vezetett el, egy olyan területre, amely általában csak a denevérek és a különösen merész egerek számára volt fenntartva. Magdalena, mint egy láthatatlan, de annál kíváncsibb légy a falon (vagy inkább a falban), követte. „Hová megy ez az ember? Talán van egy titkos kijárat? Egy alagút a szabadságba?” – reménykedett, bár a turista eddigi viselkedése nem sok alapot adott az efféle optimizmusra.
Barnaby határozott léptekkel áthaladt a sekrestyén – ahol Jónás atya éppen a misebor készletének adminisztrációjával foglalatoskodott elmélyülten, gyanúsan nagy odaadással –, majd egy jelentéktelennek tűnő, alacsony ajtóhoz ért, amelyet a falikárpit szinte teljesen eltakart. Kulcsot vett elő Magdalena döbbenten rámeredt: „Kulcsa van?! Ehhez a… porfészekhez?!“, és kinyitotta.
Ami mögötte volt, az nem egy titkos átjáró volt a világba, hanem valami sokkal… porosabb. Egy szűk, ablaktalan helyiség, amelyet padlótól plafonig polcok borítottak, tele megsárgult, bőrkötéses könyvekkel, régi tekercsekkel és dobozokkal, amelyekből az évszázadok illata áradt – egyfajta keveréke a régi papírnak, a halott bogaraknak és a rég elfeledett titkoknak.
Barnaby belépett, és a szeme felcsillant. „Hely csendes. Poros. Jó lenni.” Leemelt egy hatalmas, vaskos, bőrkötéses könyvet egy alsó polcról. Olyan nehéznek tűnt, hogy egy átlagember valószínűleg csak görnyedve bírta volna el, de Barnaby könnyedén letette egy középen álló, masszív asztalra. Ez volt a Nagy Katalógus.
Magdalena óvatosan (és kissé szentségtörő módon, hiszen a szentatyák valószínűleg nem örültek volna a lebegő kukkolóknak) átsuhant az ajtón, és a turista válla fölött belesett a könyvbe. A látványtól ismét csak tátva maradt a szája (ha lett volna neki). A lapok tele voltak aprólékos rajzokkal, fényképekkel (régi, fekete-fehér képekkel és újabb, vakus színesekkel egyaránt), és kézzel írott jegyzetekkel. De nem összevissza! Ó, nem! Itt rendszer volt!
„Szentelt kolbász és annak mustára! Ez… ez… szervezett! Témakörök! ‘Repedések, Falazat, Északi Hajó, III-IV. Oszlopköz’. Alkategóriák! ‘Hajszálrepedések, Vertikális, 0-1 mm Tágulás’. Kereszthivatkozások! ‘Lásd még: Porlerakódás, Padlózat, N-4 Padsor, 19.. Október’! Dátumok! Rajzok! Még… még apró grafikonok is a páratartalom és a repedéstágulás összefüggéséről?! Ez az ember… ez nem csak bolyong! Ez… katalogizál! Mániákusan! Ez megőrült a tévelygései alatt! De… micsoda… elegancia! Mintha… mintha a Teremtés titkos jegyzeteit másolná! Ez… ez egyszerre félelmetes és… lenyűgöző! De hát… akkor még nagyobb szükség van a megmentésre! Ki kell szabadítani ebből a… ebből a szisztematikus őrületből! Mielőtt teljesen beleveszik a részletekbe és elfelejt… nos, élni!“
Magdalena elhatározása, ha lehet, még erősebb lett. Ez a precizitás csak a csapda része volt, egy aranyozott kalitka rácsai, amely fogva tartotta ezt a szerencsétlen, aprólékos lelket.
Barnaby közben lapozott egyet, és rálelt egy üres oldalra. Elővette a ceruzáját. „Új bejegyzés. Ma reggel. AE-N-012. Hűvös fuvallat, kelet felől. Érdekes volt. Mint kő, lélegzet.
Kő lélegezni halkan,
Hideg szél üzeni.
Talán Téli álmot alszik?
Jó. Ez is meglenni.” Elégedetten becsukta a katalógust, visszatette a helyére, és elhagyta a poros archívumot, újabb felfedezésekre indulva.
Következő állomása a nyugati kereszthajó volt, a főhajóra merőleges tágas tér, tele kisebb kápolnákkal, amelyeknek oltárait rég elfeledett szentek szobrai díszítették, akik valószínűleg már maguk sem emlékeztek rá, miért is lettek szentek. A falakat bonyolult kőfaragások borították, angyalok, démonok és mindenféle bibliai (és néha gyanúsan nem bibliai) jelenetek kusza kavalkádja. Barnaby most az apró részletekre koncentrált.
„Pénzérme. Régi. Kopott. Talán zarándok veszteni el? Vagy tolvaj? Ki tudni? Történet benne van. Csak csendben kell hallgatni. Jó kép lesz.” [VAKU!] „És itt… kis fémgomb. Milyen kabátról esni le? Ki viselni azt? Boldog lenni? Vagy szomorú? Mindegy. Most már csak gomb van. De itt lenni. Maradni.“
Fotózott, jegyzetelt, elmélkedett a maga csendes, turista módján. Magdalena pedig egyre türelmetlenebbül lebegett a közelben.
„Ez így nem mehet tovább! Csak nézi a szemetet! Nem látja a kiutat! A SZABADSÁGOT! Valami… valami egyértelműbb kell! Valami, amit nem tud félreérteni! Valami… vizuális!” Körülnézett. A padlót vastagon borította a por, évszázadok felgyülemlett emlékei (és valószínűleg egy-két elszikkadt bűnbánat sóhaja). „A por! Persze! Írok a porba! Mint az Úr a homokba! Csak én… éteribb módon!“
Koncentrált. Ez nehezebb volt, mint a huzat-irányítás. Finom éteri energiákkal kellett manipulálnia a porszemcséket, arrébb tessékelni őket, hogy betűket formáljanak. Olyan volt, mint milliónyi részeg hangyát próbálni sorba állítani. De végül, némi kísérteties izzadtság és halk anyázás („Azt a kopott térdeplőt neki!“) árán, sikerült. Ott állt a porban, Barnaby lába előtt, nagy, kissé remegős betűkkel:
KÖVESS → SZABADSÁG
„Na! Ezt már csak észreveszi! Ennél világosabb üzenet nincs is! Menekülés! Szabadság! Ki innen! Gyerünk, ember, indulás!” – ujjongott magában Magdalena, diadalmasan lebegve a műve fölött.
Barnaby éppen egy különösen érdekes repedést vizsgált egy szent térdeplőjén, amikor tekintete a padlóra tévedt. Megállt. Közelebb hajolt. Szeme felcsillant. „Nahát! Por… mintákat alkot. Betűk? Mintha… írás lenni. Különös. Légáramlatok játék? Vagy… por tánca? Milyen mulandó. Milyen… szép.” Elővette a fényképezőgépét. [VAKU!] Elővette a jegyzetfüzetét. „Por írni üzenet. Ki tudni, mit jelenteni? Szél viszi. Csend maradni csak.” Felnézett, elégedetten bólintott, majd egyszerűen átlépett a porba írt üzeneten, és folytatta a térdeplő repedéseinek dokumentálását.
Magdalena úgy érezte, menten felrobban. Vagy legalábbis szétoszlik egy nagy adag frusztrált ektoplazmává. „ÁTLÉPETT RAJTA?! Lefotózta a kiutat, írt róla egy versikét, és ÁTLÉPETT RAJTA?! Ez… ez… ez nem ember, ez… ez egy… egy BÚTOR! Egy mosolygó, fotózgató, verselgető szószék! Semmi sem hat rá! Semmi!” Lebegett ott, teljesen tanácstalanul. A mentési terv romokban hevert. Kezdte úgy érezni, hogy talán Gormnak van igaza: az emberi (vagy legalábbis ez a turista-) létforma alapvetően irracionális és a józan ész számára felfoghatatlan.
De ahogy Barnaby jegyzetfüzetébe sandított, miközben az a térdeplőn elmélkedett („Kő is elfáradni. Repedni. Mint lélek.“), észrevett egy fura kis rajzot a margón. Nem is rajz volt, hanem valami kusza, törött mondattöredék: “Ki nézni folyton, nem látni semmi. Ki nem néz semmi, látni minden.”
„Várjunk csak…” – gondolta Magdalena zavartan. – „Ez… ez mit jelenthet? Mintha… mintha valami rejtett jelentése lenne. De mi? Hogy ez a… ez a turista… tud valamit? Vagy csak véletlenül firkált ilyet?“
A déli harangszó mély kongása visszhangzott a katedrális kövein, kizökkentve Magdalenát a gondolataiból. A nap delelőre ért. A mentési kísérletek kudarcot vallottak. A turista rendületlenül dokumentált. És Magdalenában először kezdett felmerülni a gyanú, hogy talán nem is a turista van elveszve ebben a hatalmas épületben. Talán valaki más.
III. Fejezet: Fénymandalák, Porszemek és a Jelenlét Váratlan Öröme
(Ahol egy szellem véletlenül megvilágosodik egy ablak alatt, miközben egy turista szünetet tart)
A nap, mint egy szorgalmas, de kissé unalmas égi hivatalnok, elérte pályája csúcspontját, és sugarai most már meredekebben döfték át a Szent Morpheus Katedrális ólomüveg ablakait. Barnaby, aki a nyugati kereszthajó apró kincseinek (egy elveszett gomb, egy régi pénzérme, egy különösen makacs mohafolt) kimerítő dokumentálása után elérkezettnek látta az időt a napi rutin következő, kulcsfontosságú pontjához: az ebédszünethez. Vagy legalábbis ahhoz, amit ő annak nevezett, és ami valószínűleg kevesebb szendvicsből és több csendes megfigyelésből állt.
Elindult a déli padsorok felé, amelyek pont szemben helyezkedtek el a keleti oldalon trónoló hatalmas, gótikus rózsaablakkal. Ez az ablak a maga színes üvegszemeivel olyan volt, mint egy óriási, kőbe foglalt kaleidoszkóp, amelyik csak arra várt, hogy a napfény megfelelő szögben érje, és elárulja titkait.
Barnaby kiválasztott egy félreeső padot, amely éppen a legjobb szögben állt. Leült, hátát a hideg kőnek támasztotta, és elővette jegyzetfüzetét, bár most nem írt bele semmit, csak nyitva hagyta az ölében, mint egy hívogató, üres lapot a gondolatok számára. Tekintetét nem az ablakra, hanem a padlóra szegezte, ahol a beáramló fény varázslatos mintázatot kezdett kirajzolni.
Magdalena, aki addigra már kimerítette a sikertelen mentési kísérletek összes ismert (és néhány rögtönzött, de annál hatástalanabb) formáját, fáradtan követte. Az elszántság helyét átvette a letargia és a szellemi (vagy inkább kísérteties) kiégés.
„Ennyi. Vége. Feladom. Ez az ember menthetetlen! Üljek le mellé? Ugyan minek? Átnézne rajtam, észre sem venne. De hová menjek? Vissza a kriptába? Gorm és Pip vitáját hallgatni a guanó pH-értékéről? Inkább ez a néma turista, mint az a két kőagyú.“
Odalebegett a pad mellé, és egyfajta kísérteties sztoicizmussal „leült” a levegőbe, úgy, hogy a nem létező lábai néhány centivel a padló fölött lógtak. Unottan nézte Barnabyt, aki mozdulatlanul ült, mint egy szobor, amelyik elfelejtette, hogy nem kőből van. „Csak ül. És nézi a padlót. Micsoda izgalmak! Az öröklét tényleg egy végtelen vasárnap délután, ahol még a mise is elmarad.“
Tekintete lustán vándorolt, majd megakadt a padlón lévő fénymintázaton. A rózsaablakon átszűrődő napfény egy bonyolult, színes mintát festett a kövekre. Bíbor, kobaltkék, smaragdzöld és arany fényfoltok keveredtek egymással, éles és elmosódott formákat alkotva.
„Szép. Oké. Fény. Színes. Láttam már. Millószor. Azt hiszem.“
De ahogy tovább nézte, mert éppen nem volt jobb dolga, valami megváltozott. Először csak a színeket látta, aztán a formákat. Majd észrevette a fényben táncoló, lebegő porszemeket, amelyek apró, csillogó pontokként úsztak át a színes sávokon, mint parányi, aranyozott angyalok egy mennyei sugárban. Aztán megfigyelte, ahogy a színek lassan, szinte észrevétlenül változnak, ahogy a nap kissé elmozdult az égen. A bíbor egy árnyalattal mélyebb lett, a zöldbe egy kis türkiz vegyült. Észrevette a kőpadló egyenetlenségeit, ahogy a fény megült egy-egy apró mélyedésben, vagy megcsillant egy simábbra kopott részen.
„Hűha… Ez… ez mennyi minden! Csak egy fénycsík, de… de tele van… mindennel! Porral. Színnel. Mozgással. És… csenddel.“
Lassan elfelejtette Barnabyt, a mentési tervet. Elfelejtette az unalmat és a frusztrációt. Csak a fényt nézte. A színeket. A porszemeket. Az időérzéke megszűnt. Talán percek teltek el, talán egy óra. Nem tudta, és egyáltalán nem is érdekelte. Ott lebegett a pad mellett, teljesen belefeledkezve a jelen pillanat egyszerű, mégis végtelenül összetett csodájába. Életében (vagyis halálában) először nem akart máshol lenni, nem akart mást csinálni. Csak lenni. Ott. Abban a fényben.
Barnaby közben csendesen elővette a ceruzáját. Nem a fényre nézett, hanem a jegyzetfüzetére. „Fény a kövön. Színek táncolnak, por lebeg. Csendben fest a Nap.” Bólintott, elégedett volt a szavakkal. Becsukta a füzetet.
Aztán, ugyanolyan hirtelen, ahogy leült, felállt. A mozdulat megtörte a varázst.
Magdalena összerezzent, mintha álomból ébresztették volna. Kábultan nézett Barnaby után, aki már elindult, hogy folytassa napi körútját, valószínűleg az északi kápolnasor kőangyalait vette célba. A fénymandala még mindig ott ragyogott a padlón, de valami mégis megváltozott.
„Mi… mi történt?” – kérdezte magától suttogva. Egy furcsa, ismeretlen érzés kerítette hatalmába. Egy mély, békés érzés, amelynek semmi köze nem volt a rezignációhoz vagy a beletörődéshez. Ez valami más volt. Valami… valódi.
Talán ez a turista mégsem egy elveszett lélek? Talán a börtönt nem a katedrális falai rejtik?
A kérdések ott lebegtek a levegőben, a fény színes foltjai között. Magdalena már nem volt biztos benne, hogy meg kell menteni Barnabyt.
IV. Fejezet: Törött Angyalszárnyak és Részleges Valóságok
(Ahol egy szellem majdnem testet ölt, de csak egy újabb fotótémává válik)
A késő délutáni napfény, amely mostanra elvesztette déli erejét és egyfajta méltóságteljes, aranyos bágyadtsággal sütött, hosszú árnyékokat nyújtott a Szent Morpheus Katedrális északi oldalsó kápolnasorának kövezetén. Itt, a kisebb, félhomályos kápolnák ölelésében, ahol a csendet csak a porcicák halk vándorlása és a kövek évszázados morajlása törte meg, Barnaby folytatta napi misszióját. Most éppen a faragott angyalok és szentek népes seregletét vette szemügyre, akik kővé dermedt áhítattal vagy éppen örökös meglepetéssel bámultak a semmibe.
Barnaby egy különösen aprólékosan kidolgozott, bár kissé megviselt kőangyal előtt állt meg. Az angyalnak csak az egyik szárnya volt ép, a másik valamikor a történelem viharaiban (vagy talán csak egy ügyetlen sekrestyés létrájának köszönhetően) letörött. Barnaby tekintete elmélyülten követte a megmaradt szárny finom tollazatának vonalait.
„Szárny. Kőből. Repülni nem tud. De mégis szárny. Szép. Törött. Mint sok minden. De a törés is rajz. A kő mesél. Fájdalom? Vagy csak változás? Mindegy. Fotó kell.” [VAKU!] „Jó. Most a fény. Ahogy játszik a törött élen. Mintha a nap is simogatná. Vagy csak nézi?
Törött szárnyú angyal,
Földre néz, nem égre már.
Fény ül a sebén.
Ez is megvan.”
Magdalena, aki az előző „megfényesedés” óta egyfajta csendes, kíváncsi aurával követte a turistát, a közeli oszlop mögül figyelte a jelenetet. Már nem a menekítés járt a fejében. Az a néhány perc a rózsaablak fényében megváltoztatott valamit. Most már nem megmenteni akarta Barnabyt, hanem… megérteni? Hogy lehet valaki ennyire… ennyire elégedett a repedések és a törött szárnyak világában?
„Csak nézi azt a szegény, csonka angyalt. Milyen… nyugodtan. Nem sajnálja? Nem akarja megjavítani? Csak… figyel. És fotóz. Mintha a töröttség is ugyanolyan fontos lenne, mint az épség.“
Miközben ezeken merengett, valami furcsa dolog történt. Hirtelen, minden előjel nélkül, ismét érezni kezdte azt a bizsergést, azt a súlyt, amit korábban, az együttállás éjszakáján. A kozmoszban valószínűleg ismét történt valami jelentéktelen, de a helyi valóságszövetet átmenetileg megbolygató esemény – talán egy távoli csillag tüsszentett, vagy két fekete lyuk udvariasan helyet cserélt. A lényeg az volt, hogy Magdalena egy pillanatra… elkezdett materializálódni.
De nem teljesen. Olyan volt, mintha a valóság csak félkész munkát végzett volna. Talán csak a jobb karja és a válla vált határozottabb körvonalúvá, kissé opálossá, míg a teste többi része áttetsző maradt. Vagy talán az egész alakja felsejlett, de átlátszóan, mint egy rosszul sikerült hologram. A hatás egyszerre volt kísérteties és végtelenül esetlen. Úgy festett, mint egy szellem, aki épp most próbálja ki az új „részleges láthatóság” funkciót, de elfelejtette elolvasni a használati utasítást.
„Mi… mi ez? Megint?! Szent Petronella elgurult rózsafüzére! De… de csak félig? Ez… ez kínos! Mintha… mintha félig kilógna a túlvilágról! Mit csináljak?” – Pánik és egy furcsa, új lehetőség egyszerre villant át rajta. – Ha… ha most lát? Vagy hall? Ha csak egy kicsit is… szilárd vagyok? Megkérdezhetném! Nem a menekülésről! Csak… csak azt, hogy…
Kihasználva (vagy inkább küzdve vele) a hirtelen jött, bár igencsak hiányos fizikai jelenlétét, tett egy bizonytalan lépést Barnaby felé. Megpróbált megszólalni, de a hangja furcsán rekedtes volt, mintha rozsdás zsanérokon keresztül préselődne ki. – Ön… ööö… Boldog… itt? – nyikorogta, a szavak bizonytalanul buktak ki belőle, mint frissen kikelt madárfiókák a fészekből.
Barnaby éppen a törött angyalszárnyat rajzolta a jegyzetfüzetébe, amikor a furcsa hangra felkapta a fejét. Tekintete elidőzött azon a ponton, ahonnan a hang jött – vagyis azon a helyen, ahol Magdalena félig materializálódott, félig áttetsző alakja küszködött a fizika törvényeivel.
„Fura fény. Kicsit vibrál. És hang. Nyikorgás? Vagy a kő sóhaja? Érdekes. Nem volt még ilyen. Új jelenség. Fotó?” [VAKU!] „Megvan. Fényjelenség, hanggal. Északi Kápolnasor, 5. Kápolna. Katalógusszám: PH-N-003. Ok: Ismeretlen. Talán a napfény és a por játéka? Vagy a kő öregszik?
Fény remeg, hang szól.
Kő titka, vagy csak a por?
A csend mindent tud.
Jó. Most vissza az angyalhoz. A bal lábujja… mintha kopottabb lenne.”
Barnaby visszafordult a szoborhoz, ugyanolyan nyugalommal, mint előtte. A furcsa fényjelenség és a nyikorgó hang egy újabb érdekes adat lett a katalógusában.
Magdalena pedig ott állt (vagy lebegett, vagy valami a kettő között), félig láthatóan, félig láthatatlanul, a kimondott kérdés pedig válasz nélkül maradt, vagyis inkább egy vaku és egy háromsoros vers lett a válasz. És ebben a pillanatban, ahogy nézte a turistát, aki most a kőangyal lábujjának kopását vizsgálta ugyanolyan elmélyültséggel, mint korábban a fényt vagy a repedést, valami végleg a helyére került benne.
„Nem… Nem látott. Vagyis… látott valamit, de nem engem. Csak egy… jelenséget. Mint a huzat, vagy a por. Nem érdekli, hogy itt vagyok. Vagy legalábbis… nem úgy, ahogy én gondoltam. Ő… ő csak van. Itt. És figyel. És ez… ez neki elég.“
A felismerés nem volt sem diadalmas, sem szomorú. Csak… tiszta. Mint a fény a rózsaablakon át. Barnaby nem volt csapdában. Ő választotta ezt a létformát, a csendes megfigyelést, a részletekben való elmélyülést. És talán… talán ez nem is olyan rossz dolog.
A részleges materializáció lassan kezdett elhalványulni. A bizsergés megszűnt, a súly eltűnt. Magdalena ismét teljesen áttetszővé vált. De a lelkében (vagy annak kísérteties megfelelőjében) valami szilárdabb maradt: a megértés csírája.
A nap lassan ereszkedett tovább. Barnaby befejezte az angyal dokumentálását, és elindult visszafelé, az archívum biztonságos, poros csendje felé. Magdalena pedig követte, de már nem mint megmentő. Hanem mint csendes társ, egy másik megfigyelő a katedrális végtelen, kövekbe zárt világában.
V. Fejezet: A Nagy Katalógus Mélyén és az Áttetsző Jelenség Esete
(Ahol egy turista precízen rendszerez, egy szellem pedig rájön, hogy ő is csak egy katalógustétel)
Az alkonyi fény, mint egy festő, aki kifogyott a rikító színekből és most már csak a melankolikus aranyat és a fáradt lilát használja, beszűrődött a sekrestye mögötti elfeledett archívum keskeny, poros résén. Odabent a levegő állt, nehéz volt az évszázados papír és a csend illatától. Barnaby, miután befejezte a napi terepmunkát (amely magában foglalta egy törött angyalszárny mélységének és egy különösen érdekes penészfolt textúrájának kimerítő elemzését), visszatért szentélyébe, hogy elvégezze a nap legfontosabb rituáléját: az adatok feldolgozását és a Nagy Katalógus frissítését.
Kiterítette az aznapi fényképeket az asztalra, mint egy hadvezér a csatatervet. Melléjük helyezte a jegyzetfüzetét, amely tele volt apró rajzokkal, nyilakkal és azokkal a bizonyos háromsoros versikékkel, amelyekről csak ő tudta, hogy mit jelentenek. A Nagy Katalógus pedig ott feküdt nyitva, várva az újabb bejegyzéseket, mint egy türelmes, bölcs, bár kissé molyrágta elefánt.
„Rend a lelke mindennek. Vagy legalábbis a katalógusnak. Kép: CR-N-087b, frissítés. Tágulás: +0.1 mm. Stabil. Kép: AE-N-012. Hűvös fuvallat. Megfigyelés: Ismétlődő? Megjegyzés: Ellenőrizni a feljegyzéseket. Kép: P-W-011. Porírás. Múlékony. Szép volt.“
Módszeresen dolgozott. Minden fényképnek megvolt a maga kódja, minden megfigyelésnek a maga rovata. Összehasonlította a mai képeket a régiekkel, finom vonalakat húzott a rajzaihoz, apró jegyzeteket fűzött a margóra. Olyan volt, mint egy könyvelő, aki a világegyetem apró rezdüléseit próbálja meg könyvelni, kettős könyvvitellel, természetesen.
Magdalena, aki most már inkább egy kíváncsi tanítvány, mintsem egy frusztrált megmentő volt, a háttérből figyelte. Áhítattal bámulta a rendszert, a precizitást, azt a fajta mélységes nyugalmat, ami Barnaby minden mozdulatából áradt.
„Hihetetlen! Micsoda rendszer! Még a porcicáknak is külön alfejezetük van! ‘Felidae Pulveris – Viselkedés és Területi Mintázatok’. És… és ez a.. a porírásról… ‘Por ír üzenetet / Ki tudja, mit jelent? Szél viszi. / A csend marad csak.’ Hát… ez egészen… fura! Nem is csak zagyvaság! Hanem… mintha tényleg látná a dolgokat. Másképp, mint én. De látja.“
Lapozott egyet a képzeletbeli jegyzeteiben, miközben Barnaby éppen egy újabb fotót ragasztott be a katalógusba – a félig materializálódott Magdalena által keltett fényjelenségről készült képet. Barnaby elővette a ceruzáját, és a kép mellé írni kezdett. Magdalena közelebb lebegett, kíváncsian sandítva a lapra.
„PH-N-003. Fényjelenség, hanggal. Északi Kápolnasor, 5. Kápolna. Ismétlődő Áttetsző Jelenség (lásd: G-001 akták)? Megfigyelés: 437. Ma válaszoltam neki (verbális kísérlet észlelése? Téma: szubjektív állapot – boldogság? Reakció: fotó, nem verbális).“
Magdalena agyában valami kattant. Hangosabban, mint Barnaby fényképezőgépe.
„Válaszoltam… neki?! Tudott rólam? Végig?! Az a… az a hűvös fuvallat… a porírás… a mostani… nyikorgás… Nem csak jelenségek voltak a számára? Hanem… én voltam?! És ő… ő csak… lefotózott?! És beírta a katalógusába, mint egy… egy ritka molylepkét?! Vagy egy érdekes foltot a falon?! Hát… ez… ez…“
Egy pillanatra nem tudta, hogy felháborodjon, nevessen, vagy csak összezavarodottan lebegjen tovább. Tehát a nagy mentési kísérletek, a drámai fuvallatok, a porba vésett üzenetek… mind csak újabb adatok voltak a turista végtelen gyűjteményében. Nem értette félre. Pontosan értette – a maga módján. Úgy kezelte Magdalenát, mint a katedrális bármely más elemét: megfigyelte, dokumentálta, és írt róla egy verset.
„Hát… ez tulajdonképpen… logikus. Az ő világában. Én is csak egy repedés vagyok a falon. Vagy egy fénycsík a padlón. Egy… jelenség.“
Tekintete továbbsiklott a katalógus lapjain, és észrevett egy kis feljegyzést a margón, Barnaby apró, sűrű betűivel:
“Porszem lebeg fényben
Átlátszó tánc, nem látják
— Ki figyel, ott van”
„Porszem lebeg fényben…” – ismételte suttogva Magdalena. – „Talán… talán erről szól az egész? Nem a kijutásról. Nem a változásról. Hanem arról, hogy meglássuk azt, ami itt van. Most.“
Barnaby befejezte a napi munkát. Elégedetten becsukta a Nagy Katalógust, amely most már tartalmazta a 437. megfigyelést az Áttetsző Jelenségről is. Elpakolta a fényképeit, a ceruzáját, és egy utolsó, tiszteletteljes meghajlással elhagyta az archívumot, hogy visszatérjen otthonába, a gyóntatófülkébe.
Magdalena egyedül maradt a poros csendben. Már nem érezte a késztetést, hogy kövesse. Nem volt már mit „megmenteni“. Helyette egy új érzés töltötte el: a kíváncsiság. De már nem Barnaby iránt. Hanem a saját „börtöne“, a katedrális iránt. Hány repedést nem vett észre eddig? Hány fénysugár táncát hagyta figyelmen kívül? Hány kőangyal törött szárnyának történetét nem hallgatta meg?
Az alkony lassan éjszakába fordult. Magdalena lassan, szinte megfontoltan lebegett ki az archívumból. Nem a kijáratot kereste. Csak… nézelődni indult.
VI. Fejezet: Párkány-Filozófia és Guanó-Metafizika
(Ahol egy szellem békét lel, két vízköpő továbbra is vitázik, és egy turista alszik, mint akit jól dokumentáltak)
Az este, mint egy tapasztalt, de kissé fáradt bárzongorista, rákezdett a maga lassú, melankolikus melódiájára Obsidian Heights felett. A gázlámpák kigyulladtak, a köd (amely sosem ment igazán messzire, csak úgy tett, mintha) visszaszivárgott a sikátorokba, és a város zaja egy távoli, tompa morajlássá szelídült.
Barnaby, miután visszatért otthonába, a keleti oldalkápolna hátsó fülkéjébe, elvégezte utolsó napi teendőit. Gondosan letörölgette a fényképezőgép lencséjét egy erre a célra rendszeresített (és gyanúsan miseruhának tűnő) kendődarabbal. Elrendezte a jegyzeteit a maga tökéletes, bár csak általa értett rendszerében. Írt egy utolsó sort a 17-es kötetbe:
„A nap véget ér.
A fény pihenni tér.
A kő marad.”
Bólintott, majd egyszerűen lefeküdt a porlepte, de számára nyilvánvalóan kényelmes fekhelyére, és szinte azonnal elaludt. Arcán az a fajta mélységes, zavartalan béke ült, ami általában csak a csecsemőket, a macskákat és azokat a turistákat jellemzi, akiknek sikerült tökéletesen dokumentálniuk egy adott nap minden lényegtelen részletét.
Magdalena elgondolkodva figyelte egy darabig a békésen szuszogó alakot. Nem érzett már sajnálatot, sem késztetést a beavatkozásra. Csak egyfajta… csendes tiszteletet. Aztán, mint aki hirtelen rájön, hogy van egy jobb kilátó a környéken, lassan, szinte komótosan fellebegett a katedrális legmagasabb párkányára, oda, ahol a kő, a szél és a végtelen veszekedés találkozott.
Fent Gorm és Pip a szokásos esti műsorukat adták elő, amely valószínűleg az elmúlt néhány évszázadban mit sem változott. Téma: a galambok, azok aljas természete, röppályájuk kiszámíthatatlansága és az ellenük folytatott harc elméleti és gyakorlati (bár főleg elméleti) kérdései.
– …és ezért állítom – morogta Gorm éppen, hangja olyan volt, mint a malomkő a kavicson –, hogy a Columba livia domestica nem csupán a város esztétikai szövetét bomlasztja, de puszta létezésével megkérdőjelezi az intelligens tervezés koncepcióját is! Az agy-testtömeg arányuk statisztikailag szignifikánsan alacsonyabb, mint egy átlagos kerti csigáé, a navigációs képességeik pedig a véletlen és a puszta szerencse szánalmas keverékén alapulnak! Még egy célzott, negatív pszichikai impulzus is lepereg róluk, mint… mint a szenteltvíz egy eretnek kacsáról!
– De Gorm! – csipogta Pip lelkesen. – Nem érted! Nem a pszichika a lényeg! Hanem a HANG! Meg a célzás! Tudod, ha meglenne még a farkam vége… azzal úgy tudtam volna irányítani a… a hanghullámokat! Mint egy karmester a zenekart! Vagy mint egy tüzér a löveget! Pont a szemük közé! Zsupsz! És akkor aztán riadalom! Emlékszel arra a szürkére, 1798-ban? Vagy ’89-ben? Amelyik olyan arcátlanul…
Magdalena csendesen odalebegett melléjük. Nem szólt közbe azonnal, csak figyelte őket egy darabig. Ugyanaz a vita, ugyanazok az érvek, ugyanaz a végtelen körforgás. De most valahogy… másképp látta. Nem unalmasnak. Csak… megszokottnak. Mint a kövek mintázata, vagy a szél iránya.
– Tudjátok – szólalt meg végül halkan, hangja meglepően nyugodt volt –, ma láttam valamit.
Gorm lassan, egy gleccser méltóságával fordította felé a fejét. – Valóban, Nővér? Egy újabb epifánia a halandók világának tanulmányozása közben? Esetleg rájött, hogy a sült kolbász illata valójában csak illúzió, és a boldogság kulcsa a tömjénfüstben rejlik? Vagy felfedezett egy újabb módszert a padlólapok közötti rések eredménytelen tisztogatására? Engedje meg, hogy tapssal üdvözöljem korszakalkotó felfedezését… ha lennének kezeim, és ha érdekelne.
– Ó, mesélj, Nővérke! – lelkendezett Pip. – Volt benne galamb? Vagy farok? Vagy valami hasonlóan izgalmas?
Magdalena elmosolyodott. – Nem egészen. Csak… figyeltem azt a turistát. Azt a hawaii ingest. Tudjátok, azt hittem, el van veszve. Hogy meg kell menteni. De rájöttem… ő nem elveszett. Ő Boldog. Pont ott van, ahol lenni akar.
– Boldog? – Gorm hangjában most a megvetés és a hitetlenség keveredett. – Egy olyan lény, amelyik önként választja a céltalan adatgyűjtést és a rikító színű textíliák viselését, nem lehet boldog. Az legfeljebb a tudatlanság egy különösen irritáló formája. Ön tehát azt állítja, Nővér, hogy a stagnálás maga a megvilágosodás? Milyen… emberi. És milyen… téves. A változás és a küzdelem az entrópia ellen – még ha az az entrópia tollas és turbékol is –, na az ad értelmet a létezésnek! Ez az ember évtizedek óta dokumentálja ugyanazokat a repedéseket, ugyanazokat a porszemeket, és minden bizonnyal ugyanazt a saját mentális összeomlását is, amit eddig valószínűleg szisztematikus adatfeldolgozásnak nevezett, holott csupán egy végtelenségig nyújtott önámítás az egész.
– De a figyelés is egyfajta… izé… létforma! – vágott közbe Pip lelkesen. – Mint amikor én figyelem a helyet, ahol a farkam volt! Az is fontos! És emlékeztet! Arra a galambra! És a hangra! KOPP! Tudod, milyen volt? Mint amikor egy diót feltörnek! Vagy amikor egy csillag kialszik!
Magdalena mosolyogva nézett végig a két kőfigurán, majd tekintetét a városra fordította. A fények pislákoltak odalent, mint milliónyi apró, nyugtalan lélek. De most először nem a saját bezártságát érezte, nem a vágyakozást a kinti világ iránt. Csak a látványt figyelte.
Az öröklét hirtelen nem tűnt olyan unalmasnak. Csak… hosszúnak. És tele volt apró, felfedezésre váró részletekkel.
– Jó éjszakát, barátaim – mondta végül, és ellebegett a párkány széléről.
– Mennyire jellemző, hogy épp akkor távozik, amikor végre kezdett érdekessé válni a beszélgetés – morgott Gorm. – Flusztráló! És csak tovább növeli a fejfájásomat.
– Jó éjt, Nővér! – kiáltotta Pip vidáman. – Gyere holnap is! És kérdezz majd arról is, amikor a farkam majdnem ledöntött egy kéményt! Az is érdekes történet!
Magdalena mosolyogva lebegett el. A katedrális sötét volt és csendes. De ha valakinek lett volna szeme a részletekhez, az láthatta volna a porszemek játékát egy kósza fénysugárban. Vagy a padló repedéseinek mintázatát. Vagy azt a sziluettet, aki a keleti oldalkápolna hátsó fülkéjében békésen aludt, álmában talán épp a katedrális titkait rendszerezve.
A katedrális élt. Lélegzett. Magdalena pedig talán már hallotta. Nem úgy, mint korábban, amikor menekülni akart a csendtől, hanem úgy, mint Barnaby, aki megfigyeléseit egy katalógusba gyűjtötte.
Az öröklét hosszú volt. De most már tele lehetőségekkel.
Majd kiderül, gondolta. Végül is, az idő, ha más nem is, az neki bőven volt.
És addig? Nos, addig még rengeteg repedés, árnyék és porszem várt felfedezésre.