I. Fejezet:
A Város és a Szentély Szürkülete
Léteznek helyek a térképen, amelyeket a Teremtés jobbára azért alkotott, hogy legyen hova elhelyezni a ködöt, a macskakövet és az elégedetlenkedő polgárokat. Obsidian Heights városa pontosan ilyen volt. Egy kikötőváros, amely valahogy ott felejtődött egy szeszélyes tengerparton, mint egy rosszul leparkolt óceánjáró, és azóta is próbálja eldönteni, hogy pontosan mihez kezdjen magával.
Obsidian Heights-t leginkább a kontrasztok határozták meg. Odafent, a meredek sziklákon trónoló Fentiek Negyedében a luxus olyan sűrűségben fordult elő, hogy az ember attól tartott, ha túl mélyet szippant a levegőből, véletlenül belélegzik egy részvényportfóliót vagy egy rossz házasságot. Itt a járdákat naponta sikálták, a gondolatokat hetente cenzúrázták, és a kilátás pazar volt – főleg lefelé, a város többi, kevésbé szerencsés részére.
Lentebb a helyzet… nos, lentebb volt. A Dokkok Negyedében a levegő sós volt, a morál sósabb, a párbeszédek pedig általában ököllel kezdődtek és orvosi látlelettel végződtek. A gyárakkal tarkított Kopár Negyedben a füst olyan sűrű volt, hogy a nap csak pletyka szintjén létezett, és a lakosok fő szórakozása abból állt, hogy megpróbálták kitalálni, melyik kéményből jön az aznapi levegő színe. A város közepén pedig ott lüktetett a Nexus, ahol minden kapható volt, a hamis útlevéltől a tiszta lelkiismeretig – bár az utóbbi iránt meglehetősen csekély volt a kereslet.
És mindezen kerületek között, vagy inkább felett és mellett, mint egy rossz lelkiismeret, ott terpeszkedett a Gótikus Negyed.
A Gótikus Negyed volt a város emlékezete, amely sajnos kissé szenilis volt és hajlamos volt összekeverni a tényeket a legendákkal. Szűk, macskaköves utcái úgy kanyarogtak, mintha egy részeg térképész rajzolta volna őket, aki közben elvesztette a vonalzóját és a józan eszét is. Az épületek itt nem egyszerűen régiek voltak; ősöregeek, s úgy tűnt, maguk is unják már az egészet. Omladozó homlokzatokról groteszk vízköpők meredtek a járókelőkre, arcukon azzal a fajta mélységes világfájdalommal, ami általában csak azokat a kőszobrokat jellemzi, amelyek évszázadok óta kénytelenek ugyanazt a galambot figyelni, amint éppen az orrukra céloz. A levegő itt mindig hűvösebb volt, a fények tompábbak, és a csendet gyakran csak egy eltévedt macska nyávogása vagy egy céltudatos tetőcserép törte meg – a csendet és járókelők fejét egyaránt.
A negyed lakói alkalmazkodtak a környezetükhöz, vagy talán a környezet alakította őket olyanná, amilyenek. Itt élt például Káin úr, a régiségkereskedő, akinek boltjában több volt a por és a kétes eredetű átok, mint a vásárló. Vagy Madame Esméria, a jósnő, akinek kristálygömbje leginkább csak a saját homályos jövőjét mutatta, ami főleg abból állt, hogy megpróbálja kifizetni a gázszámlát. És persze itt volt Mordan úr, a temetkezési vállalkozó, akinek olyan veleszületett pesszimizmusa volt, hogy az emberek inkább tovább éltek, csak hogy elkerüljék a vele való üzletkötést. A múlt itt nem csak jelen volt; néha bekopogott az ajtón és kölcsönkért egy csésze cukrot, vagy panaszkodott a huzatra.
A Gótikus Negyed szívében pedig, mint egy hatalmas, kőből faragott felkiáltójel, ott magasodott a Szent Morpheus Katedrális.
A Katedrális úgy tört az ég felé, mintha valami sürgős és fontos üzenetet akart volna átadni a Fennvalónak, de félúton elfelejtette, mi is volt az pontosan. Tornyai karcolták a felhőket (amikor éppen voltak), ólomüveg ablakai pedig olyan történeteket meséltek színes fényfoltokban, amelyekből a szentek; ha lett volna beleszólásuk; inkább köszönettel kimaradtak volna. Monumentális volt, kétségtelenül. De aki közelebb merészkedett, észrevehette a repedéseket a köveken, a hiányzó cserepeket a tetőn, és a kapu melletti perselyt, amelybe valószínűleg az utolsó adományt Nagy Károly dobta be, még frankban.
Belül a helyzet csak fokozódott. A hatalmas, visszhangzó térben a léptek kopogása versengett a huzat süvítésével. A padsorok kényelmetlenek voltak, mintha direkt arra tervezték volna őket, hogy a hívek figyelme ne kalandozzon el a túlvilági örömökről a földi kényelem ábrándja felé. A fűtést valószínűleg azóta nem újították fel, amióta a tüzes trónok divatba jöttek, és a szenteltvíztartókban gyakran megfagyott a víz, ami teológiai vitákhoz vezetett arról, hogy vajon a jég szentnek számít-e még.
A katedrálisnak megvolt a maga élete, a maga lassú, méltóságteljes, de kissé szórakozott rutinja. Reggelente Jónás atya celebrálta a misét, aki szerint a miseborral kapcsolatos egyházi intelmek csak ajánlások, és aki hajlamos volt összekeverni a Glóriát a helyi focicsapat indulójával. Délutánonként Ágnes nővér, a főnökasszony, járta körbe a folyosókat, olyan tekintettel, amelytől még a kőangyalok is igyekeztek rendesen állni. Az esti harangszót pedig rendszerint Fülöp, a félkezű harangozó kongatta meg, akinek ritmusérzéke akár a város közlekedése: kaotikus volt és gyakran haladt menetiránnyal szembe.
A Szent Morpheus Katedrális nem egyszerűen egy épület volt. Inkább egy öreg, kissé bogaras arisztokratára hasonlított, aki sokat látott, keveset aludt, és tele volt elfeledett folyosókkal, titkos zugokkal és megmagyarázhatatlan nyikorgásokkal. Egy hely, ahol a szent és a profán olyan természetességgel keveredett, mint a por és a pókháló a gyóntatófülkék sarkaiban. És ebben a különös, zárt világban élt – és hamarosan halt meg – Magdalena nővér.
II. Fejezet:
Egy Apáca Végzete és Új Kezdete
(Vagy Annak Hiánya)
Mielőtt Magdalena Nővér kísértetté avanzsált – egy olyan karrierlépés, amelyet valószínűleg egyetlen pályaválasztási tanácsadó sem javasolt volna neki –, egyszerű novícia volt. Egyike azoknak a fiatal, lelkes, és a világ dolgaiban megdöbbentően tájékozatlan lelkeknek, akiket a kolostorok vastag falai vonzanak, mint a mágnes a teáskanalat¹. Úgy hitte, az élet a szabályok betartásából, imádkozásból és abból áll, hogy az ember megpróbál nem túl hangosan tüsszenteni a reggeli misén.
Magdalena a szabálykövetést olyan komolyan vette, hogy szinte fájt. Léptei a kövön úgy kopogtak, mint bűnbánó suttogás, imái a megköveteltnél egy árnyalattal buzgóbban szálltak az ég felé (vagy legalábbis a boltozat felé, ami praktikus szempontból közelebb volt), és ha Ágnes nővér, a főnökasszony, aki úgy nézett ki, mintha gránitból faragták volna egy rossz napján, azt mondta, ugorj, Magdalena reflexből megkérdezte volna, hogy milyen magasra és milyen szentírási idézetet kántáljon közben.
Volt benne egyfajta ártatlan kíváncsiság is, ami abban a környezetben, ahol a legizgalmasabb esemény általában az volt, ha Fülöp, a harangozó, elfelejti, mikor kell abbahagyni a harangozást, kifejezetten veszélyes tulajdonságnak számított. Érdekelte, mi van a könyvtár lezárt részlegében, hová tűnnek a misebor maradékai, és hogy a püspök süvegén lévő drágakövek valódiak-e. Ezek a gondolatok általában bűnbánó imákhoz vezettek, amelyekben megfogadta, hogy ezentúl csak a leckéjére koncentrál, és nem azon töpreng, hogy a kőangyaloknak vajon a márványhátsójuk nem fázik-e télen.
Ebben a pedáns és alapvetően eseménytelen világban Lazarus atya, a rend elöljárója, úgy lógott ki környezetéből, mint részeg tengerész a misekórusból. Lazarus atya magas, sovány, és olyan tekintete volt, ami azt sugallta, hogy vagy mély spirituális titkokat ismer, vagy csak elfelejtette, hova tette a szemüvegét. Több időt töltött a katedrális eldugottabb alagsori helyiségeiben, mint a gyóntatófülkében, és az onnan kiszűrődő szagok ritkán emlékeztettek tömjénre. Inkább égett káposztára, némi kénnel fűszerezve.
Egy viharos éjszakán, amikor a szél úgy orgonált a tornyokban, mintha maga a Sátán próbálna eljátszani egy Bach-fúgát, de rossz kottából, Magdalena kíváncsisága végleg felülkerekedett a józan ész (és a házirend) felett. Hallotta a halk mormogást az egyik lezárt kápolnából, és látta a furcsa, vibráló fényt az ajtó alatt. Tudta jól, szabályszegéséért Ágnes nővér szárazkenyér-diétára ítélné legalább egy hétre, de a gondolat, miszerint valami érdekes történik a Szent Morpheus falai között, erősebb volt minden fogadalmánál.
Odasettenkedett a nehéz tölgyfa ajtóhoz, amelynek kulcslyuka gyanúsan tág volt – mintha direkt arra tervezték volna, hogy kíváncsi novíciák belelessenek. Amit látott, az nem hasonlított semmilyen általa ismert szertartásra. Lazarus atya ott állt egy bonyolult krétakör közepén, öltözéke csupán szabadon értelmezte az egyházi viseletet, körülötte furcsa, ismeretlen szimbólumok izzottak a padlón. A levegő vibrált, és a kápolna közepén egy darab fekete, fényes kő lebegett – az anyag, amit a város alapítója, Blackwell, obscuriumnak nevezett, és amelyről a pletykák szerint többre képes, mint rábírni a püspököt, hogy tangót táncoljon a vasárnapi misén. Lazarus mormolt valamit egy olyan nyelven, ami nem volt latin, de még csak nem is hasonlított rá, és furcsán gesztikulált a lebegő kő felé.
Magdalena annyira belefeledkezett a látványba, hogy észre sem vette, amikor Lazarus atya hirtelen felkiáltott – nem diadalmasan, inkább úgy, mint aki rájött, hogy rossz gombot nyomott meg –, és a lebegő kőből szikrák pattantak ki. Az egyik szikra, amely láthatóan nem ismerte az egyházi hierarchiát, és magasról tett a novíciák sérthetetlenségére, egyenesen a kulcslyuk felé röpült.
Volt egy halk pukkanás, vakító fény csapott ki a kulcslyukon, és az ajtó kivágódott. A következő pillanatban Magdalena már a kápolna padlóján állt. Vagyis… a padló fölött lebegett néhány centiméterrel.
“Ó!” – gondolta, olyan nyugalommal, amit kizárólag a teljes pánik képes produkálni. “Ez… problematikus.”
Megpróbált egy lépést tenni, de a lába egyszerűen átsuhant a kőlapokon. Felnézett. Lazarus atya ott állt, döbbenten bámulta a lebegő követ, amely most lassan visszahullott a padlóra egy halk koppanással, majd az ajtó felé nézett. De a kitárt ajtóban már nem állt senki. Vagyis… ott volt ő, Magdalena. Csak éppen… kissé áttetszőbb volt a szokásosnál.
– Hé! Itt vagyok! – próbálta mondani, de a hangja alig volt több egy halk susogásnál, amit valószínűleg a szél süvítésének tudtak volna be, ha éppen süvített volna a szél odabent. Megpróbált inteni, de a keze átment a saját testén. Ez végképp összezavarta.
– Nos – dünnyögte Lazarus, miután alaposan körülnézett, és láthatóan arra a következtetésre jutott, hogy a probléma (a leskelődő novícia) valamilyen módon megoldotta önmagát –, ez… nem pont így terveztem. De talán a végcél szempontjából… elfogadható. – Azzal gyorsan letörölte a krétakört a padlóról, felkapta az obscurium darabot és kisietett a kápolnából a sekrestye felé vezető titkos átjárón, …keresztül Magdalenán.
Magdalena ott maradt. Lebegve. Áttetszően. És végtelenül összezavarodva. Megpróbált utána kiáltani, de nem jött ki hang a torkán. Megpróbált utána menni, de nekirepült a falnak. Vagyis… átment rajta. Aztán a következő falon is. És a harmadikon. Hamarosan a katedrális túlsó végében találta magát, a főoltár előtt, ahol éppen egy macska nyalogatta magát mélységes nyugalommal. A macska rá se hederített.
– Ez… – próbálta felfogni a helyzetet. – Ez azt jelenti, hogy… meghaltam? De hát ez abszurd! Még be sem fejeztem a hímzőleckém!
Az elkövetkező órák és napok a felfedezések és a frusztrációk jegyében teltek. Felfedezte, hogy át tud menni a falakon (de csak akkor, ha nem akar), hogy a tárgyak átesnek a kezén (kivéve, ha nagyon koncentrál, és akkor is csak egy pillanatra tud megemelni egy porcicát), és hogy az emberek egyszerűen nem veszik észre (kivéve talán a macskákat, de őket meg nem érdekli). A halál, mint kiderült, nem egy fenséges átlépés volt a mennyei kórusba, hanem inkább olyan, mintha az ember örökre egy rosszul működő liftben ragadt volna, amelyik néha véletlenszerűen átmegy a falakon.
Közben a földszinten az élet (és az egyházi bürokrácia) haladt tovább a maga útján. Lazarus atyáról néhány napig semmit sem lehetett hallani, majd egy szűkszavú közlemény jelent meg a hirdetőtáblán: “Lazarus atyát, hosszan tartó, a légúti rendszerét érintő, meg nem nevezett betegségre való tekintettel, egy csendesebb, vidéki plébániára helyeztük át, ahol a tiszta levegő és a stresszmentes környezet elősegítheti… ööö… spirituális elmélyülését.² A rend vezetését ideiglenesen Gábriel atya veszi át.”
Senki nem kérdezett semmit a hirtelen áthelyezésről, sem a lezárt kápolnáról, sem arról, hogy hová tűnt az egyik legszorgalmasabb (bár kissé kíváncsi) novícia. Az eltussolás olyan simán és hatékonyan ment, mint ahogy a Szent Morpheusban a por leülepedett a padsorokra.
Magdalena számára ez volt az utolsó csepp a… nos, a nem létező pohárban. Nem elég, hogy meghalt egy félresikerült és valószínűleg illegális rituálé miatt, de a felelős egyszerűen elsétált és most valahol békében teknősöket tenyészt.
A bosszúvágy lángolt fel benne, de gyorsan kialudt, amikor rájött, hogy a legfélelmetesebb dolog, amit tenni tudna, az az, hogy megpróbálja leverni Lazarus (vagy bárki más) kalapját, és valószínűleg csak a saját keze menne át rajta.
Ott lebegett a hatalmas, kongó katedrálisban, láthatatlanul, hangtalanul, és ami a legrosszabb: teljesen hatástalanul. Az öröklét hirtelen nemcsak hosszúnak, de elviselhetetlenül unalmasnak is tűnt.
¹ Természetesen nem szó szerint, hiszen a kanalak ritkán kerülnek konfliktusba a mágnesekkel, hacsak nem egy különösen rosszul megtervezett evőeszköztartóról van szó, de a vonzódás a szabályokhoz és a naivitás mértéke hasonló volt.
² Ez a fajta pragmatizmus jellemző az egyházi adminisztrációra. Ha egy probléma megoldhatatlannak tűnik, a legegyszerűbb megoldás általában az, ha áthelyezik valahová, ahol valaki más problémája lesz.
III. Fejezet:
Kísérteties Monotónia és egy Grandiózus Ötlet
A kezdeti sokk – miszerint halála után nem egy felhőkön hárfázó kórusban találta magát, hanem inkább egy huzatos katedrálisban, ahol a legizgalmasabb esemény a pókok násztánca a főoltár mögött – lassan átadta helyét valami sokkal rosszabbnak: a kísérteties monotóniának.
Magdalena nővér első hónapjai a túlvilágon (vagy legalábbis a Szent Morpheus túlvilágnak nevezett részlegén) a felfedezés jegyében teltek. Felfedezte például, hogy a falakon való átmenés nem olyan egyszerű, mint a filmekben. Néha sikerült, néha nem. Néha csak a feje ment át, a teste meg kint maradt, ami rendkívül kellemetlen helyzeteket eredményezett, különösen, ha Ágnes nővér éppen arra járt. Felfedezte, hogy a lebegés ugyan kényelmes, de meglepően fárasztó tud lenni, ha az embernek nincs hova leülnie, és a padok egyszerűen… anyagtalannak bizonyulnak alatta. Felfedezte azt is, hogy a szellemeknek nincs szükségük alvásra, ami elsőre jó hírnek tűnt, de hamar rájött, hogy ez csak azt jelenti, hogy több ideje van unatkozni.
Az unalom pedig, mint egy lassan beszivárgó, nedves folt a kripta falán, elkezdte felemészteni. Mit is tehet egy fiatal, ambíciók nélküli (legalábbis az ijesztgetés terén) kísértet egy gótikus katedrálisban?
Eleinte próbálkozott. Óvatosan meglebbentette az oltárterítőt, amikor Jónás atya éppen a miseborral foglalatoskodott. Az atya csak morogott valamit a huzatról, és közelebb húzta a palackot.
Megpróbált hideg fuvallatot lehelni a sekrestyés nyakába. A sekrestyés köszvényére panaszkodott.
Suttogni próbált a gyóntatófülke rácsán át a bent térdeplő, bűnbánó alak fülébe: „Psszt… azt a részt a szomszéd macskájával nyugodtan hagyd ki, az már tegnap is elhangzott… unalmas.” A hatás drámai volt, bár nem pont úgy, ahogy Magdalena tervezte. A gyónó félbeszakította a bűnök felsorolását (épp a hetedik parancsolat különösen kreatív megszegésénél tartott), rémülten körbepillantott, majd olyan sebességgel távozott a fülkéből, hogy majdnem magával rántotta a nehéz bársonyfüggönyt is. Valószínűleg úgy döntött, a jövőben inkább egyenesen a püspökhöz fordul tanácsért, vagy esetleg áttér egy olyan vallásra, ahol a gyónást online is el lehet intézni, kevesebb természetfeletti közbeszólással.
Megpróbált tárgyakat mozgatni – egy gyertyaláng megrebbenése, egy falevél arrébb sodródása a kriptában –, de ezeket a jelenségeket általában betudták a fizika apróbb, jelentéktelen tréfáinak.
Idővel Magdalena elkezdett magának elfoglaltságot keresni. Megszámolta a repedéseket a főhajó mennyezetén (7843). Megpróbálta kitalálni a latin nyelvű feliratok jelentését a sírköveken; a legtöbb, amit ki tudott venni, valami olyasmi volt, hogy „Cave canem” meg „Semper ubi sub ubi”¹, ami nem tűnt túlságosan mélyenszántó túlvilági üzenetnek. Követte a napfény vándorlását a színes ablaküvegeken, és megpróbált mintákat felfedezni benne, hátha valami rejtett kódot tartalmaznak (nem tartalmaztak, csak port).
A hetek hónapokká olvadtak, és Magdalena frusztrációja egyre nőtt. Ott volt ez a hatalmas, misztikus épület, tele titkokkal és történelemmel, ő pedig ott ragadt benne, láthatatlanul, hatástalanul, mint egy elfelejtett lábjegyzet a Teremtés könyvében. A bosszúvágy Lazarus atya iránt már rég elpárolgott, helyét átvette a mélységes, kozmikus unalom és a magány érzése. Nincs is annál rosszabb, mint egy örökkévalóságra szóló magánzárka, ahol még a falakat sem lehet rendesen megütni, mert az ember keze átmegy rajta.
És ekkor, egy különösen szürke, esős délutánon, miközben a főhajóban lebegett, és azon töprengett, vajon a szellemek kaphatnak-e náthát, megszületett az Ötlet. Egy grandiózus, drámai, és – ahogy Magdalena látta – végtelenül logikus ötlet.
Ha már az életben (vagyis a halálban) nem tudott hatással lenni senkire, ha már a kísértései csak apró bosszúságoknak tűntek, ha már a felelős a tetteiért egyszerűen eltűnt a ködben, akkor itt az ideje egy utolsó, mindent elsöprő, látványos gesztusnak. Egy olyan eseménynek, amelyre mindenki felkapja a fejét. Egy olyan pillanatnak, amely örökre belevésődik a Szent Morpheus Katedrális (és talán egész Obsidian Heights) kollektív emlékezetébe.
Úgy döntött, véget vet ennek a siralmas, áttetsző létezésnek.
Véget vet ennek a létezésnek! (vagyishát nem-létezésnek)
Méghozzá stílusosan!
A következő napokat és heteket lázas (már amennyire egy szellem lázas lehet) tervezéssel töltötte. Szerzett valahonnan (valószínűleg egy eltévedt építészhallgató hátizsákjából materializálta ki) néhány megsárgult tervrajzot a katedrálisról. Tanulmányozta a tornyok magasságát, a széljárást (bár rá nem volt hatással, de a drámai hatáshoz hozzátartozott), és a templom padlózatának teherbírását (ezt a faktort később elvetette, mint irrelevánst).
Kiszámította zuhanásának optimális röppályáját, hogy pontosan a főoltár előtt érjen földet, a mise csúcspontján, a lehető legnagyobb hatás kedvéért. Rajzokat készített, amelyeken aprólékosan ábrázolta a tervezett ugrás ívét, a csuhája (elképzelt) lobogásának szögét, és a lent álló tömeg rémületfaktorát. Figyelembe vette a fényviszonyokat is – a reggeli mise alatt a rózsaablakon áttörő fény különösen drámai hátteret biztosítana.
Megírta a búcsúbeszédét is, amelyet közvetlenül az ugrás előtt tervezett elmondani. Tele volt teátrális felkiáltásokkal („Ó, ti vak halandók!”), drámai szünetekkel (amiket levegővétel nélkül is képes volt tartani), és homályos utalásokkal az őt ért igazságtalanságokra és a túlvilág kiismerhetetlen rejtelmeire. Többször elgyakorolta a szöveget a kripta visszhangzó csendjében, finomítva a hangsúlyokon és a kísérteties hanghordozáson.
Kijelölte a napot is: a következő vasárnapot, a tíz órai nagymisét, amikor a katedrális várhatóan tele lesz hívőkkel, akik mit sem sejtve imádkoznak majd, miközben felettük egy elkeseredett apáca-szellem a végső, drámai fellépésére készül.
A terv tökéletes volt. Látványos. Drámai. És ami a legfontosabb: garantáltan felhívja rá a figyelmet.
¹ Ezek a latin kifejezések nagyjából annyit tesznek: “Óvakodj a kutyától!” és “Mindig ahol a fehérnemű alatt” – utóbbi egy középkori diákok által használt, értelmetlen, de népszerű mondóka volt, amely valószínűleg jobban tükrözte a korabeli oktatás színvonalát, mint bármely hivatalos tanterv.
IV. Fejezet:
A Nagy Ugrás
Az elhatározás megszületett, a tervrajzok elkészültek, a búcsúbeszéd tökéletesre csiszolódott. Eljött a nap. Vasárnap volt, a tíz órai nagymise ideje. A katedrális zsongott a hívektől, mint egy kaptár, ahol a méhek imakönyvet hordanak és bűnbánatot gyakorolnak. Magdalena Nővér számára ez volt a tökéletes színpad.
Az emelkedés megkezdődött. Mármint, az emelkedés szándéka. Egy szellem számára a felfelé haladás nem egyszerűen a gravitáció legyőzése, hanem inkább egyfajta alkudozás a fizika törvényeivel, amelyek láthatóan még mindig nem döntötték el, hogyan is kezeljék pontosan az ilyen áttetsző anomáliákat. Magdalena először a megszokott, méltóságteljes lebegést próbálta meg, de a főhajó felső részén uralkodó, évszázados porcicákból és eltévedt imákból álló légörvények megnehezítették a dolgát. Nekicsapódott egy oszlopnak (vagy inkább átcsúszott rajta, némi ektoplazmatikus fröccsenéssel), majd megpróbálta a falmászást, ami addig remekül ment, amíg egy kiálló kőpárkányon fenn nem akadt a nem létező csuhája szegélye.
Végül, némi bosszankodás és egy-két véletlenszerű dimenzióváltás után (az egyik során egy pillanatra egy olyan helyen találta magát, ahol az angyalok éppen pókereztek, de gyorsan visszatért), a belső lépcsőházak és a tetőszerkezet gerendái között araszolva kezdett felfelé haladni. Ez a módszer lassú volt, és nem nélkülözte a veszélyeket – többször is majdnem összeütközött egy-egy alvó denevérrel, amelyek joggal érezhették, hogy magánszférájukat durván megsérti egy lebegő apáca –, de legalább nagyjából a kívánt irányba haladt.
Ahogy a torony csúcsa felé közeledett, egy keskeny, szélfútta párkányon kellett átsuhannia. Itt megállt egy pillanatra, hogy visszanyerje méltóságát (ami egy falakon átmenő szellem esetében elég rugalmas fogalom). Mellette, a párkányon két alak trónolt mozdulatlanul, a városra meredve. Kőből voltak, groteszk vonásaikon az évszázadok és a galambok hagytak nyomot. Arcukon az a fajta mélységes unalom és világfájdalom ült, ami általában csak azokat a lényeket jellemzi, akiknek nincs jobb dolguk, mint egy helyben állni és figyelni az emberiség lassú, de biztos hanyatlását. Miközben Magdalena óvatosan elhaladt mellettük, ügyelve, nehogy véletlenül beléjük olvadjon (az ilyesmi kínos tud lenni), kísérteties csuhájának finom anyaga (amely valójában nem is anyag volt, csak az emléke) beleakadt a jobb oldali vízköpő éles, kőből faragott farkának hegyébe. Ahogy továbblendült, egy halk, száraz “Kopp!” hallatszott. Egy kődarabka vált le, és hangtalanul hullott alá a mélybe. Magdalena észre sem vette, túlságosan el volt foglalva a közelgő drámai fináléval.
Végre felért. A központi torony csúcsa. A szél itt erősebben fújt, átsüvített Magdalena áttetsző testén, ami különös, bizsergő érzés volt. Alatta terült el Obsidian Heights városa, mint egy összegyűrt, foltos térkép. Lent a katedrálisban az orgona zúgott, és a hívek tömege hullámzott, mint egy nagy, fekete tó. Az atya éppen az Úrfelmutatásra készült – vagy talán csak megigazította a süvegét, nehéz volt innen fentről megállapítani. “Tökéletes,” gondolta Magdalena. “A színpad kész, a közönség a helyén.”
Kihúzta magát, előrelépett a párkány legszélére, és hangját összeszedve (amennyire ez lehetséges volt a szélzajban) belekezdett a nagy monológba. Hangja vékonyan és erőtlenül szállt a magasban, elveszett a torony körüli légáramlatokban.
“Ó, ti vak halandók!” – rikácsolta. – “Ti, kik sárban tapodtok, miközben az ég titkai… ööö… rejtve maradnak előttetek! Én, ki egykor közületek való voltam, most az árnyak birodalmának… aaaaaz izé… foglya vagyok! De eljött az óra! Lássátok most az én végső tanúságtételemet! Lássátok, hogyan zuhanok alá…! És okuljatok!” Lent a tömegből néhányan felnéztek, de a legtöbben továbbra is az imakönyvüket vagy a szomszédjuk új kalapját tanulmányozták.
“….HEEEEEJJJJ!!!” eme erőteljes kiáltása végre hatott, és a tömeg odalent felfigyelt!
Magdalena drámai sóhajt hallatott (volna), majd széttárta karjait. “Búcsúzom, ó, hitvány világ!” – kiáltotta, és egy teátrális mozdulattal a semmibe vetette magát.
A zuhanás megkezdődött. Egy pillanatig csak a szél süvítését érezte. Aztán valaki lent felkiáltott. “Nézzétek! Mi az ott fent?” Újabb kiáltás. “Izé!” “Döglött galamb! Tutira az! Ezek ilyenek!” Meg aztán: “Hukk..”,
Ez az! – gondolta Magdalena diadalmasan, miközben a mélység felé száguldott (vagy legalábbis gyorsan süllyedt). Hallják! Látják! Rettegnek! Képzeletében már látta a jelenetet, ahogy lent kibontakozik: a templom megtelik kiáltozással, sikolyokkal. Az orgona feljajdul, majd elhallgat. A tömeg hullámzik, mint a viharos tenger. Az emberek egymást tapossák, hogy lássanak, vagy hogy elmeneküljenek – lehetetlen megkülönböztetni. Pánik tör ki! Asszonyok ájulnak el a szenteltvíztartók mellett, férfiak vetnek keresztet olyan sebességgel, hogy szinte szikrázik a levegő. Végre! Figyelem! Igazi, hamisítatlan, bibliai méretű pánik! Az én művem! – ujjongott magában a zuhanó (vagy inkább süllyedő) apáca-szellem.
A valóság azonban, mint oly gyakran, sokkal kevésbé volt drámai. Az orgona ugyan kínosan elhallgatott, köszönhetően egy ádáz póknak, aki az orgonistára támadt, volt némi felfelé mutogatás, pár halk találgatás a leeső tárgy mibenlétéről („Lapos Izé!”), de a pánik messze elmaradt. Az emberek többsége inkább kihasználta a szertartás váratlan szünetét egy kis szomszéddal való sutyorgásra vagy a templom ólomüveg ablakainak alaposabb szemrevételezésére. hátsó sorban pedig már fogadtak is, hogy a zuhanó dolog eltalálja-e a pap fejét (24:2 ellene).
Már csak méterek voltak hátra… Centiméterek…
…és BUMM!
…illetve …sutty
Magdalena átment a padlón, mintha az csak egy sűrűbb ködfolt lett volna. Semmi koppanás, semmi reccsenés, csak a hirtelen váltás a napfényes (vagy legalábbis világosabb) főhajóból a kripta nyirkos, dohos sötétjébe. Ott találta magát, lebegve a porlepte szarkofágok és az elfeledett csontok között. Pislogott (volna). Ez… ez nem így volt a tervrajzon.
Fent a katedrálisban hirtelen, kínos csendbe lett. Az emberek döbbenten bámulták a helyet, ahol az “izének” földet kellett volna érnie. De nem volt ott semmi. Az orgonista óvatosan újra játszani kezdett. Az emberek zavartan néztek egymásra, majd vissza a papra.
A misét celebráló fiatal, kissé neurotikus pap, akit történetesen Gábrielnek hívtak, lassan visszanyerte a lélekjelenlétét. Megköszörülte a torkát, kiegyenesedett, és igyekezett visszaterelni a nyáj figyelmét a szent cselekményre.
– Ummm… – kezdte, hangja kissé remegett, de igyekezett határozottságot sugározni. – Ez… nem semmi volt! Bizonyára egy… ööö… égi jelenség…
Vagy csak a huzat.
Mindenesetre…
Folytassuk, kérem, a tizenkettedik zsoltárnál tartottunk. Az Úr… ööö… irgalmazzon nekünk!
És ezzel Magdalena Nővér grandiózus, figyelemfelkeltő “öngyilkossági” kísérlete teljes és visszhangtalan kudarcba fulladt. Ott lebegett a kripta magányában, láthatatlanul, hatástalanul, és ami a legrosszabb: pontosan ugyanolyan unottan, mint azelőtt. Az öröklét ismét bebizonyította, hogy a legrosszabb vicceket is képes komolyan venni.