I. Fejezet:
Krízisalapanyagok és egy Szorongó Pap
A nagy öngyilkossági kísérlet, amelynek során Magdalena Nővér ahelyett, hogy egy jól irányzott, mennydörgő koppanással jelezte volna távozását az élők (és az épület statikai egyensúlyának) sorából a főoltár előtt, inkább diszkréten átsuhant a padlón, mint egy rosszul célzott huzat, egyenesen a kripta magányába – nos, mondhatni, a drámai hatásfoka vetekedett egy elmorzsolt száraz kekszével.
Nem lett belőle se mártír, se címlapsztori az Obsidian Heights Hírharsonában. Mindössze egy újabb, lábjegyzetbe illő, kínos epizód volt a túlvilág végtelennek tűnő, és egyre inkább az unalomtól porladó, folytatásos regényében. A kudarc olyan mélyen érintette, mintha egy egész kórusnyi angyal nevetett volna ki (ami egyébként nem is volt kizárt, tekintve az angyalok közismerten rosszindulatú és abszolút kiszámíthatatlan humorérzékét¹).
Ott lebegett tehát a kripta nyirkos csendjében, a porlepte szarkofágok és az elfeledett csontok között, és a kétségbeesés egy olyan mély bugyrába kezdett süllyedni, amelyhez képest a pokol tornáca egy ötcsillagos all-inclusive üdülőhelynek tűnt, ingyen minibárral.
Az öröklét, rá kellett jönnie, nemcsak riasztóan unalmas volt (nagyjából mint egy végtelenített diéta tanácsadás), de még a jól időzített drámai gesztusokat sem méltányolta, ami már-már az isteni hanyagság határát súrolta.
Napokig csak lebegett és merengett. Majd, egy hirtelen ötlettől vezérelve (vagy talán csak azért, mert már nem tudta, mit csináljon), elkezdte vizsgálni önmagát. Felkereste a katedrális azon kevés tükröződő felületét, amely nem volt vastagon bevonva évszázados porral vagy galamb-eredetű kritikával – egy elfeledett gyertyatartó csiszolt talpát, egy esővíztócsát a tetőn, a püspöki hivatal ablakát (amikor éppen senki nem nézett ki rajta).
És amit látott, vagy inkább nem látott, az egyre növekvő paranoiával töltötte el. Valami bűzlött Dániában, vagyis… a kriptában, és ezúttal nem csak az évszázados dohos szagról volt szó. Gyanús jeleket kezdett felfedezni önmagán, olyanokat, amelyek egyértelműen arra utaltak, hogy az ő egyszerű, bár kissé frusztrált kísértet-létezésébe valami… idegen elem költözött.
Első Gyanús Jel: A Kísértés Hatékonyságának Teljes és Megalázó Hiánya. Ez önmagában nem volt újdonság, inkább csak konstans állapot, de a helyzet mostanra a paródia szintjére süllyedt. Korábban legalább a gyertyalángokat meg tudta rebegtetni (amit a papok általában a gyertya rossz minőségének tudtak be), vagy hideg fuvallatot tudott produkálni (amit a sekrestyés huzatnak nézett). Mostanában azonban a legelszántabb próbálkozásai is olyan látványos kudarcba fulladtak, mintha maga az univerzum kötött volna fogadást ellene. Mintha a kísértet-képességei nem egyszerűen sztrájkba léptek volna, hanem átmentek volna az ellenséghez. Ez nyilvánvalóan nem lehetett az ő hibája! Valami külső erő – valószínűleg egy különösen rosszindulatú, metafizikai adóellenőr – akadályozta!
Második Gyanús Jel: A Kísérteties Ügyetlenség Elképesztő Felerősödése. Magdalena mindig is sejtette, hogy a kísértet-szakmában ő legfeljebb a lelkes amatőr kategóriába tartozik (már ha a túlvilágon léteznek egyáltalán szakmai kategóriák és nem csak egy nagy, éteri káosz az egész), de mostanában a helyzet kifejezetten kínossá vált. Hiába próbált meg céltudatosan átsuhanni egy falon, hogy mondjuk meglepjen egy gyanútlan papot, egyszerűen nekikoccant, mintha a fal hirtelen úgy döntött volna, hogy ma szilárdtest-fizikai kísérletet tart. Máskor pedig, amikor megpróbált volna megfogni egy lebegő gyertyát, hogy drámaian elfújja (mert az szerinte félelmetes), a keze simán átment rajta, mintha a gyertya is csak egy közönséges anyagi illúzió lenne egy sokkal komplexebb, és számára átláthatatlan spirituális valóságban. Ez a fajta anyagi állapotváltozási következetlenség kifejezetten idegesítő volt. Mintha a saját kísértet-állapota egy rosszul megírt szoftver lenne, tele bugokkal, amelyet valaki (valószínűleg ugyanaz a metafizikai adóellenőr) szándékosan összezavar, megakadályozva őt abban, hogy legalább egy közepesen félelmetes, de megbízhatóan működő jelenlétet produkáljon. Ez… ez szabotázs! Vagy ami még rosszabb: a testetlenség feletti kontroll totális elvesztése, ami egyértelműen külső beavatkozásra, esetleg egy rivális, tehetségesebb kísértet ármánykodására utal!
Harmadik Gyanús Jel: Érthetetlen és Riasztó Vonzódás a Tiltott Irodalmi Zónákhoz. A katedrális könyvtárának volt egy lezárt, poros, és általában csak a különösen művelt pókok által látogatott részlege, ahol az egyház kevésbé… nos, mondjuk úgy, kanonizált, sőt, egyenesen indexre tett irodalmát tárolták. Olyan könyveket, amelyek borítóján a hölgyek ruházata fordítottan volt arányos a történet valószínűsíthető teológiai mélységével, és a címek gyakran olyanok voltak, mint „A Kalóz Szíve” vagy „A Vámpír Hercegnő Titkos Szerelme”. Magdalena korábban nagy ívben elkerülte ezt a helyet (főleg, mióta egyszer belenézett egybe, és napokig nem tudott szabadulni egy különösen fülbemászó, bár teológiailag aggályos kalózdal refrénjétől), mostanában azonban érthetetlen, szinte mágneses vonzódást érzett iránta. Néha azon kapta magát, hogy a kulcslyukon leskelődik befelé, vagy megpróbál átsuhanni az ajtón (ami természetesen sikertelen volt, mert ez az ajtó, ellentétben a legtöbb falazattal, konokul ragaszkodott a szilárd halmazállapothoz, valószínűleg valami ősi átok vagy csak egy jó erős zár miatt). Ez a fajta perverz, ponyvairodalmi kíváncsiság egyértelműen nem az ő tiszta, bár kissé unott és teológiailag képzett szelleméből fakadt. Ez csakis a démon aknamunkája lehetett, aki nyilvánvalóan a lélek elferdítésére és az olcsó szórakoztatásra törekszik!
Negyedik Gyanús Jel: A Vulgáris Gondolatok Kellemetlen és Tolakodó Inváziója. Korábban, amikor Magdalenát bosszúság érte (például mert egy püspök átsétált rajta mise közben anélkül, hogy észrevette volna), legfeljebb olyan visszafogott kifejezések jutottak eszébe, mint „Ó, minden angyalok és szentek!”, vagy „Ez igazán bosszantó!”. Mostanában azonban, különösen amikor egy újabb kísértési kísérlete fulladt kudarcba (ami lényegében folyamatosan előfordult), vagy amikor tehetetlenül figyelte az élőket, ahogy élik unalmas, anyagias, és felháborítóan szilárd világukat, egészen más természetű szavak és gondolatfoszlányok tolultak az elméjébe.
Néha még latinul is káromkodott magában, de mivel a latin tudása erősen hiányos volt, az eredmény általában inkább komikus, mintsem félelmetes lett. „O Sanctus… Stercus!” – mormolta dühösen, amikor egy galamb (a létezés egyik legirritálóbb formája, közvetlenül a turisták és a túlbuzgó papok után) éppen a kedvenc, levegőben lógó párkányrészletére rondított. Ez a fajta verbális és mentális leépülés, ez a dokkmunkásokat idéző szókincs egyértelmű jele volt a Gonosz alattomos befolyásának, aki nyilvánvalóan a szellemi tisztaság lerombolására törekedett!
Mindeközben, míg Magdalena a saját pszichéjének (vagy annak szellemi megfelelőjének, ami valószínűleg leginkább egy ködös, huzatos padlásra hasonlított) sötét bugyraiban kutakodott megszállottságának további, lehetőleg megdönthetetlen bizonyítékai után, a Szent Morpheus Katedrális földi (és meglehetősen szilárd) személyzete egy új, és a körülményekhez képest meglepően ideges taggal bővült. Lazarus atya rejtélyes és sietős távozása után (amelyről annyi pletyka keringett, mint misebor a sekrestyében vasárnap délelőtt, és amelyek közül a legvadabb egy démoni kecskével való sikertelen teológiai vitáról szólt), a rend Gábriel atyát helyezte a stratégiailag fontos, ám lelkileg igencsak megterhelő pozícióba.
Gábriel atya az a fajta ember volt, aki valószínűleg már a bölcsőben is a szabályzatot tanulmányozta, és aggódott azon, hogy vajon a pelenkája megfelelően van-e hajtogatva az egyházi előírások szerint. Középkorú volt, kissé hajlott tartással, amely leginkább arra emlékeztetett, mintha a világ összes teológiai problémája, a Szentháromság paradoxonától kezdve egészen addig a kérdésig, hogy hány angyal fér el egy gombostű hegyén (különösen, ha azok túlsúlyosak), egyszerre telepedett volna a vállára. Szemei folyamatosan aggódva tekintettek a világra, mint egy bombaszakértő egy óvodai zsúron, mintha attól tartana, hogy bármelyik pillanatban elszabadulhat egy eretnek gondolat, kieshet egy gomb a reverendájából, vagy – ami a legrosszabb – valaki megkérdezi tőle a pontos időt, amikor épp nincs nála az órája.
Pedáns volt, szinte a kórosság határán, olyan szinten, hogy a porcicái is katonás rendben sorakoztak az ágy alatt. Cellája úgy nézett ki, mint egy szerzetesi Barbie-ház, amelyet egy svájci órásmester rendezett be egy különösen unalmas délutánon: minden a helyén, minden tökéletes rendben, minden porcikája a belső szabályzat (amely valószínűleg vastagabb volt, mint maga a Biblia) szigorú betűjének megfelelően elrendezve. A könyvek a polcon nemcsak méret, de színárnyalat és betűtípus szerint is sorakoztak, a gyertyák tökéletesen függőlegesen álltak a tartóikban (vízmértékkel ellenőrizve, naponta kétszer), és a szenteltvíztartó mindig pontosan az éjjeliszekrény jobb felső sarkában helyezkedett el, tizenöt fokos (plusz-mínusz fél fok tűréshatár) szögben a falhoz képest.
Ez a precíz, már-már katonai rendmánia azonban nem a belső béke és a spirituális harmónia megnyilvánulása volt, hanem sokkal inkább a krónikus, mélyen gyökerező szorongás kreatív (bár kissé fárasztó) kivetülése. Gábriel atya számára a világ egy alapvetően kaotikus, kiszámíthatatlan, és a szabályzatot folyamatosan figyelmen kívül hagyó hely volt, tele potenciális buktatókkal, logikai ellentmondásokkal és szabályszegési lehetőségekkel (ez utóbbi különösen aggasztotta). Az új, ismeretlen környezet, a Gótikus Negyed komor, már-már kihívóan szabálytalan építészeti stílusa és a katedrális megmagyarázhatatlan nyikorgásai, amelyek gyanúsan ritmikusan követték egymást (mintha valami kőből készült entitás morzézna titkos üzeneteket), csak fokozták ezt az érzést. Minden neszre összerezzent, minden árnyékban potenciális veszélyt, egy alattomos eretnekséget, vagy legalábbis egy szabálytalanul, nem derékszögben elhelyezett seprűt látott.
És persze, ott volt a latin nyelv. Gábriel atya viszonya a latinnal leginkább egy kölcsönösen boldogtalan, de a társadalmi konvenciók miatt felbonthatatlan házasságra emlékeztetett. Tudta, hogy fontos (ezt mindenki mondta), tudta, hogy használnia kellene (ez elméletileg szükséges volt a munkájához), de valahogy sosem sikerült igazán szót érteniük. Izzadva magolta a ragozásokat (amelyek logikája olyan volt, mint egy különösen rossz álom), küzdött a mondatszerkezettel (amely gyakran alattomosan megváltoztatta a jelentést a hátában), és az eredmény általában valami olyasmi lett, ami legfeljebb csak egy rosszul nevelt papagáj latin utánzatára emlékeztetett Cicero ékesszólása helyett. Egyetlen latin mondat volt, amelyet tökéletes magabiztossággal, gördülékenyen és hibátlan kiejtéssel tudott reprodukálni, ez pedig a szemináriumi évekből maradt rá, mint egyfajta kellemetlen, de hasznos nyelvi heg: „Canis meus id comedit.” – „A kutyám megette a házi feladatomat.” Ez a mondat valamiért megnyugtatta; talán azért, mert ez volt az egyetlen eset, amikor a latin használata ténylegesen (bár nem éppen teológiai értelemben) kihúzta a csávából. Ennek következtében stresszhelyzetben – például egy váratlan püspöki vizitáció vagy egy eltévedt turista agresszív kérdései esetén – hajlamos volt ezt motyogni, mint egyfajta végső, bár valószínűleg hatástalan védővarázslatot.
Gábriel atya tehát megérkezett a Szent Morpheusba, mint egy új csavar egy régi, kissé rozsdás gépezetbe, tele jó szándékkal (ami általában gyorsan elpárolog ebben a klímában), szabálykövető buzgalommal (ami itt leginkább csak értetlenséget váltott ki) és egy ipari mennyiségű szorongással (ami viszont tökéletesen beleillett a környezetbe). Elfoglalta celláját, gondosan elrendezte személyes tárgyait (a rózsafüzér pontosan a párna alá került, a feszület a falra, harminc fokos, lézerrel kimért szögben, a pót-gallér a fiókba, színkód szerint), és megpróbált beilleszkedni a katedrális lassú, évszázados, és kissé nyikorgó ritmusába. Még halvány lila gőze sem volt arról (és valószínűleg jobb is volt így), hogy ebben a komótos ritmusban hamarosan egy új, disszonáns, és a teológiai szabályokat meglehetősen kreatívan értelmező hang fog felcsendülni. Egy áttetsző, frusztrált, önmagát démonoktól megszállottnak vélő, és a latin ördögűző szövegeket valószínűleg egy kétes eredetű ponyvaregényből idéző apáca hangja.
¹ A Szentírás ezen részei valószínűleg apokrifok voltak, és több közük volt a kikötői folklórhoz, mint a kanonizált szövegekhez.
II. Fejezet: Diagnózis
Egy Kísértet Öndiagnózisa és a Kézikönyv
Magdalena nővér a kripta dermesztő csendjében lebegve folytatta kísérteties állapotának mélyreható elemzését. A helyzet, minden oldalról megvizsgálva, egyre aggasztóbbnak tűnt. A tünetek – a hatástalan kísértés (ami már önmagában diagnózis lehetne), a fizikai törvényekkel való következetlen és meglehetősen sportszerűtlen viszony, az érthetetlen vonzódás a ponyvairodalomhoz, és a hirtelen felbukkanó, kikötői zsargont idéző, teológiailag minimum aggályos szókincs – mind egy irányba mutattak. Egy sötét, kellemetlen, és minden bizonnyal komoly túlvilági többletköltséggel járó irányba.
– Egy démon! – konstatálta ismét, most már nagyobb meggyőződéssel, mint aki épp most kapott megerősítést a legrosszabb sejtésére egy különösen vészjósló horoszkópból. – Nincs más magyarázat! Egy alávaló entitás költözött az én éteri lényembe! Ez egyszerűen… illetlenség! Még a túlvilágon sincs az embernek nyugalma!
Az önmarcangolás (ami egy kísértet esetében valószínűleg csak egyfajta kellemetlen lebegési anomália) új szakaszába lépett: a diagnózis felállítása után következett a terápia felkutatása. Hiszen ha van betegség (még ha az egy démoni albérlővel terhelt szellem is), akkor lennie kell gyógymódnak is. Valószínűleg valami ősi, elfeledett, lehetőleg poros, és minden bizonnyal félreérthető rituálénak.
És hol máshol találhatna az ember ősi, elfeledett és komplikált rituálékat, mint egy gótikus katedrális lezárt könyvtári szárnyában? Az a hely, ami iránt olyan furcsa, szinte mágneses vonzódást érzett mostanában! Természetesen! A démon oda vezette, az alávaló! Csapdát akart állítani neki a tiltott (és valószínűleg kétes helyesírású) tudás ígéretével, de ő, Magdalena, túljár az eszén! Megszerzi a tudást, és azt a démon ellen fordítja! (Feltéve, hogy a könyv nincs fejjel lefelé.) Briliáns!
Ezzel a haditervvel felvértezve (ami egy szellem esetében inkább egyfajta mentális elszántságot jelentett), elindult a könyvtár felé. Az ajtó, ami korábban makacsul ellenállt minden áthatolási kísérletének, most gyanúsan könnyen engedett. Túl könnyen. Magdalena óvatosan benyitott.
A levegő nehéz volt a portól és attól a jellegzetes, édeskés szagtól, amit az évszázadok óta háborítatlanul bomló papír és a halott bogarak árasztanak. A polcokon vaskos, bőrkötéses könyvek sorakoztak. A legtöbb címe olvashatatlan volt a félhomályban, de egy kötet mintha… hívogatta volna. Sötét, egyszerű bőrkötés, kopott arany betűkkel a gerincén:
De Arte Penetrationis
– Tökéletes! – lehelte Magdalena. A cím kissé furcsa volt, de egyértelműen a démon elleni küzdelemre utalt. Nyilván a gonosz behatolásáról van szó, és arról, hogyan lehet azt megakadályozni, vagy visszafordítani. Logikus!
Leemelte a kötetet, ami meglepően nehéznek és… anyagiasnak érződött a kísértet-kezei között. Lelebegett egy asztalhoz, amely vastag porréteg alatt rejtette valódi színét, és óvatosan kinyitotta a könyvet.
Ami feltárult előtte, az egyszerre volt lenyűgöző és kissé… nos, zavarba ejtő, már ha egy szellem tud zavarba jönni. A megsárgult lapok tele voltak sűrű latin szöveggel (amivel még nem lett volna baj), de ami igazán megragadta a figyelmét, azok az illusztrációk voltak. Részletes, aprólékos rajzok férfiakról és nőkről, meglehetősen… khm… bizalmas helyzetekben.
– Nahát! – hüledezett Magdalena, miközben egy képet nézett, amelyen egy férfi és egy nő láthatóan valamilyen bonyolult, imádkozási formát gyakoroltak. – Milyen… összehangolt mozdulat! Ez bizonyára a spirituális energiák koncentrálására szolgál! Lenyűgöző, milyen precíz útmutatást ad a könyv a helyes testtartáshoz… és az… ööö… résztvevők közötti optimális távolság… ööö… hiányához
Lélegzetvisszafojtva lapozott tovább. Újabb és újabb képek, mindegyik mellett hangzatos latin elnevezések: Penetratio Lanceae, Impletio Calicis, Calida Unio Corporum Duorum… A latin szavak méltóságteljesen hangzottak, ősi bölcsességet sugallva. Magdalena áhítattal tanulmányozta a vonalakat, a testek egymáshoz való viszonyát a képeken, megpróbálta megfejteni a képek mögött rejlő mély spirituális szimbolikát.
– Micsoda erőteljes allegóriák! – gondolta. – A Penetratio Lanceae… nyilván a hit lándzsájának a gonosz szívébe való döfését jelképezi! Az Impletio Calicis… a Szent Kehely megtöltése kegyelemmel! És a Calida Unio… a két hívő lélek egyesülése a közös imában! Természetesen! Bár az illusztrációk… nos, meglehetősen… furák?. De hát a középkori művészek ismertek voltak arról, hogy a realizmushoz való viszonyuk, nos, rugalmas volt.
Végül rátalált a kulcsfontosságú szövegrészekre és elkezdte a fordítást.
„Ritualis perfecta erit hora noctis, cum res ad summum ascenderint.”
– Aha! Éjfél! Amikor a… a res… a dolgok… – Magdalena ismét a képekre pillantott, ahol a „dolgok” valóban meglehetősen… emelkedett állapotban voltak ábrázolva. – Ööö… a spirituális energiák… igen! Amikor a spirituális energiák a tetőfokukra hágnak! Világos! Milyen… egyértelmű!
És a végső, döntő instrukció:
„Secretum victoriae est in persistente, potente et profunda… concentratione.”
– Mély izé… koncentráció! – Magdalena arca felderült. – Kitartó, erőteljes és mély… ööö… spirituális koncentráció! Igen, ez teljesen logikus egy ördögűzéshez!
„Caveat! Solum vir cum magno et parato telo potest daemonem malignum ex obsesso expellere.”
– Egy férfi! – állapította meg Magdalena elégedetten, miközben az egyik illusztrációt tanulmányozta, ahol egy lovag láthatóan épp egy… nos, egy figyelemre méltóan nagy és harcra kész lándzsával készült lesújtani egy stilizált démonra (aki gyanúsan egy elégedett hölgyre hasonlított). – Kell egy férfi, akinek van egy… telo… fegyvere! Nagy és felkészült!
Ekkor eszébe villant az a kínos incidens… a Nagy Ugrás, ami inkább csak egy átcsúszás lett a kriptába. De mielőtt átcsúszott volna, volt egy pillanat, amikor lenézett! És látott valakit! Egy fiatal papot a tömegben! Ott állt, tágra nyílt szemekkel bámult felfelé, arca olyan sápadt volt, mint a frissen meszelt kolostorfal. Rémültnek tűnt? Talán. De legalább észrevett valamit! A legtöbb halandó csak bambán bámulta a saját cipőorrát vagy a szomszédasszony kalapját. Ez a pap legalább figyelt!
– Hát persze! – derengett fel Magdalenában a felismerés, mint a villanykörte egy különösen sötét képregényben. – Az a fiatal pap! Aki olyan rémülten nézett rám, mintha épp most látott volna egy szellemet! (Ami végül is, logikus, mert tényleg azt látott! Ritka az ilyen éleslátás manapság.) Ha képes észlelni egy kísértetet, akkor biztosan van benne spirituális érzékenység! És ha pap, akkor kell, hogy legyen valamilyen spirituális fegyvere!
De ki is volt ő? Magdalena erősen koncentrált, megpróbálta felidézni a homályos arcot, a miseruhát… Aztán, mintha csak az égiek akarták volna így, éppen átsuhant a főhajón, amikor meghallotta Ágnes nővér éles hangját:
– Gábriel atya! Hagyja már azt a porcicát, és jöjjön rendet rakni a gyertyák között! Magától nem fog meggyulladni egyik sem!
– Gábriel! – suttogta Magdalena diadalmasan. – Milyen szép név! Angyali! Ez egy jel! Biztosan ő az! Gábriel arkangyal is démonokat űzött, nem? Vagy legalábbis valami hasonlót csinált trombitával. Ez a Gábriel atya pedig itt van, kéznél, és nyilvánvalóan rendelkezik a szükséges… ööö… kvalifikációkkal!
Megvolt! A diagnózis megerősítve, a gyógymód (a De Arte Penetrationis útmutatásai alapján). Az ördögűzés végrehajtható!
Most már csak egy apró, logisztikai és meggyőzési jellegű feladat maradt hátra: rávenni ezt a bizonyos Gábriel atyát – aki, emlékei szerint, inkább hasonlított egy riadt nyúlra, mintsem a bátorság szobrára –, hogy sürgősen és lehetőleg önként vegyen részt egy éjszakai, meglehetősen… energikus, és a könyv alapján szemléletesen illusztrált ördögűzési rituáléban. A rituálé pontos lépéseit egy latin könyv képei alapján kell majd improvizálniuk (hiszen a szöveget még nem fordította le teljesen), lehetőleg éjfélkor, amikor a „dolgok a legmagasabbra emelkednek”
„Ez sima ügy lesz!” – gondolta Magdalena ismét, végtelen optimizmusával. „Hiszen a cél nemes! Az én szellemi üdvösségem a tét! És Gábriel atya is biztosan hálás lesz a lehetőségért, hogy bizonyíthatja… ööö… rátermettségét!
III. Fejezet: Segélykérés
avagy Amikor egy Kísértet Bekopog
(Szó Szerint)
Éjszaka volt a Szent Morpheus Katedrálisban. Az a fajta éjszaka, amikor a csend olyan sűrű, hogy szinte harapni lehetne (bár valószínűleg porízű lenne), és minden nesz – egy leeső tetőcserép, egy egér futása a falban, egy áttetsző apáca váratlan és valószínűleg szabálytalan megjelenése – a szívinfarktus közvetlen előszobájának tűnik. Különösen, ha az ember Gábriel atya.
Gábriel atya a cellájában tartózkodott, amely a pedantéria és a szorongás szentélye volt. Az ágya katonásan bevetve, a kevéske bútor pormentesen, a személyes tárgyak precízen elrendezve. A védelem is a helyén volt: rózsafüzér lógott az ágyfánál, mint valami spirituális riasztórendszer, egy feszület őrködött a lábrésznél, és az elmaradhatatlan szenteltvíztartó (most színültig töltve) stratégiai helyet foglalt el az éjjeliszekrényen, készenlétben, mint egy tűzoltó készülék egy lőporraktárban.
Az atya éppen az esti rutinját végezte: ima (a szöveget háromszor ellenőrizte a könyvben, nehogy eltévesztett egy vesszőt), a reverenda gondos összehajtogatása (derékszögben), a papucsok párhuzamosba állítása az ágy mellett (precíz távolságra). Minden a legnagyobb rendben ment, ahogy az illem és a belső szabályzat megkövetelte. Már épp a takaró alá készült bújni, hogy átadja magát a nyugtalan álomnak (amelyben általában rosszul ragozott latin igék üldözték), amikor…
Hűs fuvallat.
Gábriel megdermedt. Ellenőrizte az ablakot. Zárva volt. Ellenőrizte az ajtót. Zárva. Akkor honnan a fuvallat? Talán a szellőző? De hiszen ebben az ősi épületben a szellőzőrendszer valószínűleg egy csapatnyi fegyelmezett denevérből állt, akik most aludtak.
Halk, nyöszörgő hang.
Az atya szemei tágra nyíltak. Ez nem egér volt. Az egerek cincognak. Ez… ez más volt. Kísértetiesebb. Olyan hang, mint amikor egy rozsdás zsanér panaszkodik az élet igazságtalanságaira.
Finom, csilingelő zaj.
Mintha gyöngyök gurultak volna a padlón. De hiszen a padló tiszta volt! Gábriel atya személyesen seperte fel lefekvés előtt!
A cellában lévő egyetlen gyertya lángja – amely eddig példásan, függőlegesen égett – hirtelen szabálytalan táncba kezdett, majd egy utolsó, teátrális lobbanással kialudt. Sötétség.
(És valószínűleg füst.)
Gábriel atya szíve úgy kezdett verni, mint Fülöp, a harangozó, amikor elfelejti, hogy már déli tizenkettő elmúlt. Vakon tapogatózott a szenteltvíztartó után. Keze remegett.
És akkor a sötétben felhangzott a hang. Halkan kezdődött, mint egy távoli suttogás, majd lassan erősödött, egyfajta éteri, kissé hamis szopránná, amelyik mintha Wagner és egy eltévedt macskakórus keveréke lett volna.
– Faaather Gaaabriel… – nyögte a hang, tele túlvilági világfájdalommal és egy csipetnyi hatásvadász szünettel.
Magdalena nővér megjelent. Vagyis… inkább csak felsejlett a sötétben, mint egy rosszul exponált fénykép. Ott lebegett a cella közepén, csuhája (vagy annak szellemi mása) teátrálisan redőződött körülötte, karjait drámai mozdulattal tárta szét. Az arcán a halál utáni lét minden szenvedése és a színjátszókör összes közhelye egyszerre tükröződött.
Gábriel atya a látványtól először lefagyott, mint a szenteltvíz a téli reggelen. Agya lázasan próbálta feldolgozni a helyzetet. Ez… ez egy szellem! Egy igazi, valóságos, lebegő, nyöszörgő SZELLEM! A cellámban! Szent Jeromos szakállára! A katekizmus erről nem szólt! Vagy de? A 742/B pont, 3. albekezdés? A kisbetűs rész? Miért nem olvastam el a lábjegyzeteket?!
Egyetlen mozdulattal a takaró alá vetette magát, a fejét is behúzva. Ez a klasszikus, jól bevált védekezési módszer mindenféle szörnyeteg ellen, legalábbis a népmesék szerint. De a hang követte.
– Faaather Gaa… khm… Gabriel! – A hang most erőteljesebbé vált, szinte követelőzővé, bár még mindig volt benne valami bizonytalan nyöszörgés.
Gábriel óvatosan kikukucskált a takaró alól. A szellem még mindig ott volt. Nem ment el. Nem volt látomás. Nem volt a romlott hal vagy a misebor hatása. Ez a valóság volt. Egy rémisztő, lebegő, apácaruhás valóság.
Szent ég, meghallott! MEGHALLOTT! Végre valaki, aki reagál rám! Működik! – ujjongott magában Magdalena, miközben kívülről továbbra is a halál angyalának drámai pózát tartotta fenn. – Most kell hatásosnak lenni!
– Egy szörnyű eset tanúja ÖN! – zengte (vagy inkább nyikorogta) Magdalena, hangja melodramatikus crescendóban szárnyalt. – Én, Magdalena nővér, a Szent Morpheus… ööö… rezidens éteri entitása… démonoktól megszállott lettem!
Gábriel atya agya rövidzárlatot kapott. Egy… megszállott szellem? Ez… ez… ez teológiailag nonszensz! Ez olyan, mintha… mintha a semminek lenne gyomorrontása! Vagy mintha a kör négyszögesítése után valaki megpróbálná azt még háromszögesíteni is! Ez LEHETETLEN!
– Bizonyíték?! – Gábriel hangja vékony, rémült cincogássá vált. Próbálta a keresztet és a szenteltvíztartót egyszerre a szellem felé emelni, ami koordinációs szempontból nehéznek bizonyult, különösen a takaró fedezékéből.
– A bizonyítékok?! – Magdalena teátrálisan a nem létező mellkasára csapott. – Ó, atyám! Képtelen vagyok ijesztgetni! A falak hol engednek, hol nem! Néha csúnya szavakat gondolok, még latinul is, helytelen ragozással! Sőt! – Itt hangja vészjósló suttogássá mélyült. – A minap azon kaptam magam, hogy egy könyvet olvasok! Egy… illusztráltat! A lezárt részlegből! Nyilvánvaló! Ez a démon műve!
Gábriel csak bámult. Egy illusztrált könyv? A lezárt részlegből? Ez… ez valóban súlyos.
– Szellemet ritkán száll meg démon! – folytatta Magdalena a drámai fejtegetést, teljesen figyelmen kívül hagyva az atya növekvő pánikját. – De én, úgy tűnik, kivétel vagyok! És csak ÖN segíthet, Gábriel atya! A könyv szerint… – itt hatásszünetet tartott, és hangja titokzatos suttogássá vált – …csak egy… ööö… nagy… és… felkészült… izé… spirituális fegyverrel rendelkező férfi képes kiűzni a gonoszt!
Gábriel agyában a riasztócsengők fülsiketítően kezdtek szirénázni. Nagy… spirituális… fegyver? Mire céloz ez a… ez az succubus?!
– És a rituálét… – folytatta Magdalena, hangja most már szinte bizalmasan konspiratív volt – …éjfélkor kell elvégezni! Amikor a… a dolgok… a legmagasabbra… ööö… emelkednek! Spirituális értelemben, természetesen! – tette hozzá sietve, bár egy szellem esetében nehéz megítélni az arckifejezés őszinteségét.
Gábriel atya elérte a teljes pánik állapotát. Eldobta a keresztet (ami a szenteltvíztartón koppant), felpattant, és a sarokba húzódott, a takarót maga előtt tartva, mint egy gyűrött pajzsot.
– TÁVOZZ! IN NOMINE PATRIS… ööö… CANIS MEUS ID COMEDIT! TÁVOZZ, SATANAS! Vagy… vagy aki vagy! Ez… ez szabálytalan! Ez nincs benne a kézikönyvben! Huzat van! Rosszat álmodom! Különben is, mise lesz reggel! Menj innen! – hadarta összefüggéstelenül, miközben kétségbeesetten próbált visszaemlékezni valami hatásosabb latin mondatra, de csak az eb által elfogyasztott házi feladat jutott eszébe.
Magdalena csak lebegett, kissé csalódottan. Úgy tűnt, Gábriel atya spirituális felkészültsége némi… finomhangolást igényel. De sebaj! Az éjfél még messze van. Lesz ideje meggyőzni. Vagy legalábbis tovább próbálkozni. Végül is, most már tudta, hogy az atya látja és hallja. Ez már fél siker!
IV. Fejezet: Ördögűzés
Koreográfiai Katasztrófa a Főhajóban
A katedrális főhajója éjfélkor még a szokásosnál is nyomasztóbban festett. Az imbolygó gyertyafények groteszk árnyékokat vetettek a magas oszlopokra, a távoli oltár misztikus félhomályba veszett, és a levegőben szinte tapintható volt a várakozás… vagy legalábbis Gábriel atya pánikszagú izzadsága.
Magdalena nővér ragaszkodott hozzá, hogy a „rituálét” a főhajó közepén végezzék el, mert a könyv szerint a „tér tágassága elősegíti az energiák áramlását”. Gábriel atya inkább a sekrestye biztonságát választotta volna, ahol legalább kéznél van a misebor (szigorúan orvosi célokra, persze), de egy kísértettel vitatkozni olyan volt, mint megpróbálni széllel szemben… nos, szenteltvizet spriccelni. Hatástalan és vizes lesz tőle az ember gallérja.
Az atya lázasan készült a nagy eseményre, már amennyire a reszkető kezek és a szapora szívverés engedték. Előkotorta a latin szótárát, egy vaskos, molyrágta kötetet, amely valószínűleg még a Gótikus Negyed alapkövének lerakásánál is jelen volt.
– Exorcismus… igen… az megvan… – motyogta, miközben ujjával követte a sorokat. – Sed… quid est hoc? „Incantatio ad daemones fornicantes…?” Nem, ez biztosan nem kell… Hol van az a standard formula? „Exi, immunde spiritus…?” Az talán jó lesz. Bár ez a szellem nem tűnik immundus-nak, inkább csak… zavarodottnak. És bosszantónak.
Miközben a megfelelő igéket kereste, megpróbálta feltölteni a szenteltvíztartót a keresztelőkútból. A keze annyira remegett, hogy a víz fele a kőpadlóra lötyögött, a másik fele pedig a reverendája ujját áztatta el.
– Remek… – nyögte. – A szertartás még meg sem kezdődött és az atya máris úgy nézet ki, mint aki megpróbált megkeresztelni egy macskát a mosogatóban.
Előkerült a stóla is. Gábriel bizonytalanul forgatta. Piros? Vagy lila? Az ördögűzés színe általában lila, de ez egy megszállott szellem. Arra van külön szabály? Aquinói Szent Tamás erről nem írt. Valószínűleg nem tartotta valószínűnek, hogy egy szellemnek démoni albérlője akadjon. Gábriel végül a lilát választotta, mert az jobban ment a arcszínéhez.
Magdalena nővér eközben ott lebegett a főhajó közepén, türelmetlenül (és kissé áttetszőbben a szokásosnál). Kezében a De Arte Penetrationis nyitott példányát tartotta, és a képeket tanulmányozta.
– Készen áll, Atyám? – kérdezte, hangja most nem volt annyira drámai, inkább olyan volt, mint egy lelkes, bár kissé hozzá nem értő edzőé a meccs előtt. – Az első pozíció, a Congregatio Fervens, rendkívül fontos az energiák összehangolásához! Lássuk csak… a jobb lábát tegye ide… nem, kicsit feljebb… és hajoljon közelebb! Így! Tökéletes! Majdnem olyan, mint a képen!
Gábriel atya megpróbálta követni az utasításokat, miközben a hideg futkosott a hátán. A „Lelkes Gyülekezés” pozíciója gyanúsan hasonlított egy rosszul sikerült tangólépésre, amelyet két, egymástól láthatóan a legkevésbé sem idegenkedő személy próbál előadni.
– Nővér… biztos ez…? Ez a testhelyzet nem tűnik túl… liturgikusnak.
– Atya! A könyv szerint ez fokozza a… a spirituális fluidum áramlását! – magyarázta Magdalena meggyőződéssel. – Most pedig kezdje a ráizé… olvasást! De lassan kezdje! A ritmus kulcsfontosságú!
Gábriel vett egy mély levegőt, amely inkább egy zihálásra hasonlított, és reszkető hangon belekezdett:
– Exi… ööö… spiritus… immundus… de… talán nem is annyira immundus… inkább csak… perturbatus?
– Nem, nem, nem, atyám! Határozottabban! És lazítson! – instruálta Magdalena. – A spirituális kapcsolat csak akkor jöhet létre, ha MINDKETTEN teljesen ellazulunk! Érezze az energiát! Képzelje el, ahogy áramlik… önből belém… vagy belőlem önbe? A könyv itt nem teljesen egyértelmű, de az áramlás a lényeg!
Gábriel próbált ellazulni, de az izzadság már gyöngyözött a homlokán. Az „energia áramlása” gondolatától inkább csak a gyomra kezdett el kellemetlenül görcsölni.
– Vade retro… ööö… canis? – próbálkozott egy másik, emlékezetből előkotort frázissal.
– Mélyebben, atyám! Mélyebben! – sürgette Magdalena. – A könyv szerint a démon kiűzésének hatékonysága aaa… Mindegy! Teljes átadással kell csinálni!
Gábriel atya szemei kikerekedtek, mint két túlméretezett ostya. Pánik villant át az agyán. Ez… ez már nem is teológiai nonszensz, ez… ez egyenesen botrányos!
– NEM! ELÉG! – sikoltotta hirtelen, hangja hisztérikusan magasra szökött. Előrántotta a (még félig teli) szenteltvíztartót, amelyet a reverendája zsebébe rejtett „végső megoldásként”. – Aqua… ööö… benedicta! Vagy valami! – azzal hevesen spriccelni kezdett Magdalena felé, mint egy megszállott kertész a levéltetveket.
A szenteltvíz permete finom ködként szállt a levegőben… majd áthaladt Magdalenán, mintha ott sem lett volna, és hangos placcsanásokkal landolt a főhajó hideg kőlapjain, egy méretes tócsát képezve az atya lába előtt.
Magdalena döbbenten nézte a tócsát. Aztán Gábrielre. Aztán vissza a tócsára. Arckifejezése, amely eddig a lelkes spirituális útmutató és a megszállott beteg keveréke volt, most lassan átváltott valami másba. Valamibe, ami leginkább egy kozmikusan csalódott, éteri lény kifejezésének felelt meg.
Kínos csend telepedett a főhajóra. Olyan csend, amelyet csak egy totálisan félresikerült, szellem-pap koprodukcióban előadott, ördögűzési kísérlet tud produkálni. A gyertyák imbolyogtak. Az árnyékok táncoltak. Gábriel atya ott állt a tócsában, kezében a csöpögő szenteltvíztartóval, arca a döbbenet és a teljes kiégés furcsa keverékét mutatta.
Magdalena nővér lassan, nagyon lassan leeresztette a könyvet. Egy utolsó, mélységesen sértett pillantást vetett Gábrielre, a tócsára, majd ismét Gábrielre.
– Oh, csessze meg… – motyogta, hangja most nélkülözött minden drámaiságot, csak a színtiszta, éteri frusztrációt tükrözte.
Azzal lassan, méltóságteljesen, de határozottan csalódottan megfordult, és átsuhant a legközelebbi falon, amely most kivételesen engedelmeskedett neki.
Gábriel atya ott maradt egyedül a hatalmas, sötét főhajóban, a növekvő tócsában állva, kezében a szenteltvíztartóval, és azon töprengett, hogy a szemináriumban miért nem volt külön kurzus a „Mit tegyünk, ha egy megszállottnak hitt, de valójában csak félreinformált szellem megpróbál velünk egy illusztrált latin könyv alapján ördögűzést végezni?” témakörben. Milyen rövidlátóak voltak…